JOHN GREEN: CSILLAGAINKBAN A HIBA

"Néha elolvasunk egy könyvet, és az eltölt ezzel a különös, biblikus rajongással, és szent meggyőződésünk lesz, hogy az összetört világot nem lehet újra összerakni addig, amíg minden élő ember el nem olvasta azt a könyvet. Azután vannak olyan könyvek…., amelyekről nem lehet beszélni másoknak, olyan különlegesek, ritkák és a tieid, hogy az érzelmeidet reklámozni árulásnak tűnik."

Green regényéről is szólhatnának ezek a mondatok… és mégsem. Az Alaska nyomában és a Katherine a köbön után, a Csillagainkban a hiba a szerző harmadik, magyarul megjelenő regénye, aminek – ahogy a tendencia mutatja – nem elhanyagolható méretűre duzzadt az úgymond, rajongótábora. Könyves videók, képek tömkelege, sőt, hamarosan érkezik az adaptáció filmelőzetese... szóval valahogy bármerre nézett az ember az interneten, akaratlanul is belefutott a történetbe. Bevallom: elsőre nem igazán érdekelt engem ez az egész. Aztán elolvastam az első véleményeket és mindenhol olyan csupa szépet és jót találtam róla, hogy valamiért mégis sikerült felpiszkálnia az érdeklődésemet. És kiderült, hogy sehol sem kapható. Ez már bizony kihívás volt. Oké, rendben, jelenleg a Librinél még megrendelhető, de nem akartam plusz szállítási költséget is csatolni az olvasmányhoz, úgyhogy végül maradt az ebook formátum. Előtte azonban még személyes keresésbe fogtam, és a "ha már az interneten nincs, akkor megkeresem a polcokon" jelszó alapján, lelkesen zaklatni kezdem a bolti eladókat, hogy adjanak már egy példányt... de nem volt. Az egyik ilyen kutatás alkalmával kérdezte meg tőlem egy hölgy, hogy biztos ezt keresem e, ugyanis ez egy ifjúsági könyv. Akkor már én sem voltam benne biztos, és egyébként meg egy egyetemista mióta van az ifjúsági tiltólistán? Na mindegy, szóval a lényeg, hogy végül csak meggyőztem magam, hogy akar(n)om (kell), így aztán befektettem rá. Végül egy nap alatt végigolvastam... és hála az ebooknak, még gyorsabban haladtam vele, mint úgy általában, bár tény, hogy ebben maga a regény is közrejátszott, ugyanis hihetetlenül olvastatja magát. John Green tényleg tud valamit... Létezik egy gyógyszer - egy bizonyos alternatív valóságban, azaz Green világában - ami képes időt adni; végső stádiumban lévő rákos betegeknek, így a mesélőnknek, Hazelnek is. A fiatal, egyetemista lány tüdeje már feladta az állandó harcot, így Hazel kénytelen a nap 24 órájában egy oxigénpalackkal együtt létezni, amit jobb híján, kereken húz maga után. Bár az óráira bejár, édesanyja hurcolja mindenhova, szabadidejét pedig leginkább otthon tölti... mondjuk ki, nem igazán tudja a korabeliek átlagos életét élni.

Ezért is ragaszkodnak a szülei ahhoz, hogy a heti rákos gyűléseken megjelenjen, azaz ha minimális szinten is, de éljen valamiféle szociális életet. Itt ismeri meg Augustust. Most bajban vagyok, ugyanis ha jobban belegondol az ember, akkor nincs igazán bonyolult forgatókönyve ennek a történetnek: Hazel és Augustus egyre közelebb kerülnek egymáshoz, a lány megosztja a fiúval a legszeretettebb olvasmányát, együtt próbálnak segíteni egy közös barátnak, aki a szívszűrök mellett végül a látásának elvesztésével is kénytelen megküzdeni... és közben mindketten tudják, hogy mennyire bizonytalan is a saját jövőjük. Mindketten levelezésbe kezdenek Hazel kedvenc könyvének írójával, ugyanis a lány megszállottan tudni akarja, hogy mi lesz a nyitva hagyott végű regénynek a befejezése, mi lesz végül a szereplők sorsa. Felmerül egy hollandiai út lehetőség, de nincs pénz kifizetni, ráadásul Hazel ismét kórházba kerül... Hogy a fontos fordulatokat meghagyjam az egyéni felfedezés örömének, a történetet nagyjából eddig a pontig lehet mesélni. Érdekes, érdekes, érdekes... Greent még mindig nem tudom elhelyezni a képzeletbeli írós-listámon. Az Alaska nyomábant szerettem, Katherine története már kevésbé nyűgözött le. Ez pedig? Őszintén, még most sem tudom mit vártam pontosan a fülszöveg alapján, de biztos, hogy nem ezt... A szereplők; most mit lehet róluk mondani? Van két fiatal, akik egymásra találnak, pedig nagyon úgy látszott, Meggyőző érvek szindróma. Mert ebben is van egy bizonyos levél... Jane Austen kapcsán ott a nagy elvárások teljesen megölték az élményt... itt, bár legördült az a könnycsepp, mégsem volt meg az a bizonyos érzés, aminek - azt hiszem - meg kellett volna lennie. Augustust, úgy ahogy van, megszerettem, Green egy csodás férfi szereplőt alkotott. Hazel? Nem tudom megmondani miért, pedig értem... csak kifejezni nem tudom... de megőrjített bizonyos jelentekben... ha nem olvastad még, EZT a mondatot hagyd ki kérlek... szóval mikor szinte már önkívületben üvölt az íróval, hogy márpedig akkor is mondja meg mi lett Anna anyjával, a holland Tulipánemberrel és a hörcsöggel... sok volt, nekem túl sok. Mert értem, hogy ezt miért volt... de akkor is. ITT már visszakapcsolódhatsz. Szóval valójában ennyi.

Tényleg szép, sokszor tényleg szomorú és tényleg nem azt adja végül amire az ember számít. Egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam sőt, most újra beleszerettem Green stílusába, ugyanis tényleg csodálatosan ír, és olyan szépen tudja megfogalmazni - néha az élet nagy igazságait - hogy az olvasás közben szinte mellbe vágja az embert. Köszönöm neki Augustust, köszönöm neki ezt a találkozást, és köszönöm neki azt a bizonyos levelet... Igazából ez egy keserédes történet... és nem tudom megmondani, de nekem valami hiányzott belőle. Szerettem, tény. Talán az volt a baj, hogy túlságosan nagy elvárásaim lettek vele szemben, mire megkaptam: hogy mindenhonnan ez folyt, mindenki erről beszélt, jöttek a filmes hírek, sőt, még "Oké? Oké." feliratú pólókat is láttam... Ha ezek nélkül kezdek neki az olvasásnak, valószínűleg nekem is szerelem lesz... első olvasásra.

hogy ennek a lehetősége egyikük számára sem tűnt igazán elképzelhetőnek. Tisztára

Értékelés: 5/4.5

A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni… „A csillagainkban a hiba” – John Green eddigi legambiciózusabb és legfájdalmasabb, mélyenszántó, vakmerő, pimasz és kíméletlen műve, lélegzetelállító felfedezőút az élet és a szerelem kacagtató, vérpezsdítő és tragikus birodalmában.