KATE MORTON: TÁVOLI ÓRÁK

"Nagy fekete madár károgott fölötte, Tom csak állt egy pillanatig, felpillantott a tiszta kék égre. Hunyorgott a tűző napfényben, követte a madár röptét, ahogy kecses árnyékként suhant a távoli erdő felé. Édes volt a levegő valaminek az illatától, amit képtelen lett volna felismerni, de tudta, hogy szereti. Virágok, madarak, a köveken sikló víz távoli bugyborékolása, mezei illatok és hangok, egyenesen Hardy lapjairól, és Tom tudva tudta, hogy ezek valóságosak és körülveszik. Hogy ez az élet, és ő itt van a közepében."

Kate Morton harmadik regénye is végre megjelent magyarul. Azt hiszem, hogy komoly hálával tartozhatunk két magyar kiadónak is, hogy ebben az érdekes írónőben meglátták a lehetőséget. Sokat gondolkoztam ezen a nőn már a Felszáll a köd olvasása után is: tagadhatatlan, hogy kortárs, nagyon mai a látásmódja, de mégis ott ül benne valahol egy pici varázs, amitől a régi idők hangulatát is magával viszi a történetei közé. Igazán újat a harmadik tőle olvasott könyv sem adott: ismét két szálon fut a cselekmény, egy a jelenben, amitől elhihetjük, hogy igen, ez az ami akár velünk is megtörténhetne, hiszen miért is ne? Akármekkora közhely, de minden családnak megvannak a saját maga kis titkai, amikről pár generációt átugorva már nem feltétlenül kell tudnunk. Mellette pedig ott zsizseg a háttérben a párhuzamos szövődő szálak régi meséje. Morton nem lep meg, nem sokkol úgymond egy teljesen más, nem várt kerettel: akár már azt is lehetne mondani róla, hogy a megbízható írók-írónők egyike, hiszen ha a tőle eddig olvasott könyvekből választunk, az alap garantált. Lehetne itt dobálózni a nagy szinonímiák tömegével, úgy mint misztikum, kísérteties, titokzatos, enyhén elvarázsolt és még sok-sok hangulatidéző szó, amit csak elképzelhet egy ilyen történetre vágyó olvasó. Így van: két szál, egyrészt a múlt, másrészt a jelen, lehetőleg egy baljóslatú kastélyszerű épület a benne bolyongó, sokszor alakot is öltő titkokkal, és mindehhez egy 21. századi főhős, aki valamilyen oknál fogva ennek a kinyomozásába csöppen akarva-akaratlanul. Nem feltétlenül sütném rá ezekre a regényekre a szépirodalom szót, véleményem szerint nehéz lenne beskatulyázni. Természetesen ez az én ingerküszöbömből fakad, és bár a megszokott szórakoztató kategóriát bőven túllépi, az én esetemben a szépirodalomnak már-már a szintjét karcolja.

Amit kicsit tényleg hiányoltam ebből az élményből az az újdonság; nagyon Felszáll a köd, izgalmasabb Az elfeledett kertnél, mégis kiszámíthatóan biztosra mentünk az olvasásnál. Történet: A titkok felderítője jelen esetben Edie lesz, aki a munkából hazafelé autózva bizony hogy-hogynem kissé eltéved, és egy öreg, jobb napokat látott különös vidéki kastély bejárata előtt találja magát. Ezzel akár egy délutáni kaland is zárulhatna, azonban főhősünk tudatalattija működésbe lép; járt már itt, de mikor és miért? Leküzdhetetlen vonzódást érez, hogy megtudja az "igazságot", azonban a lány édesanyja hajthatatlan, furán reagál, és mindent tagad. Természetesen Edie nem nyugszik bele az elutasításba, akcióba lenül és elhatározza, hogy felderíti mit rejteget előle évek óta édesanyja. Innentől kezdenek csak igazán összegabalyodni a szálak: vidékre utazunk, szépen-lassan nyomozásba fogunk, amiben az irodalom, Az iszapember meséje is fontos szerephez jut, szerencsére kíváncsi hősnőnk igencsak olvasott személyiség. Megismerkedünk a kastélyban élő három Blythe nővérrel, akik igencsak eltérő karakterek, és természetesen hamar fény derül rá, hogy a múlt eseményei mind-mind körülöttük forognak. Bár Edie kitartó, nehezen tud betörni a három - most már idős - hölgy féltve őrzött emlékeibe, hogy apránként összeállítsa a kirakós darabkáit. Mindenki hárít, mindenki hallgat. Itt fontos megjegyezni, hogy ahogy Morton másik két regényében, ebben az esetben sem a jelenben zajló események győztek meg az írónő tehetségéről. Nyilván színesíti a történetet, hogy visszafelé haladunk, hogy megpróbáljuk fellebbenteni a kis titkok takaróit, de valahogy a jelen; sablonosan semleges. Szükséges, de közben mégis alig várom, hogy átlapozzuk és újra azt az ajtót nyissuk ki ami a múlt díszleteibe vezet vissza bennünket. Tobzódunk a vidéki Anglia sejtelmes világában, kitörni készül éppen a háború, mi pedig egy sokat látott kastélyban, elzárva a zűrzavartól próbáljuk megfejteni a saját történetünk kulcspontjait. Ebben zseniális Kate Morton: a hangulatteremtésben. Az iszapember meséje, a kísérteties helyszín, a három nővér, az olyan apróságok mint egy kislány régi vágyai, egy elhagyott, ragyogását vesztett kert, egy valaha volt várárok vagy éppen egy csillogását már nem tükröző tó... ezekkel festi elénk a képet, az érzéseket akár pár mondattal is az írónő. A párhuzamos történetfolyás, a jelen idejű nyomozás, a személyes tragédiák találkozása: ezek mind-mind nélkülözhetetlenek a regényből, ezáltal pedig Kate Morton stílusából egyaránt.

Ilyen egy igazi, 21 században megírt, a múlt században játszódó történet, amiben a legnagyobb szerephez mégis az írónő titkokban csavart, sötét mondatai játsszák a tényleges főszerepet. Ehhez járulnak hozzá az ódon falak között elsuttogott, fojtó vágyak, a szilánkosra tört álmok üvegcserepei, a régvolt szép idők megkopott fényei. A három nővér története szinte már csehovi-jelenetek emléktablója: mennének, tervekkel indulnának messzire, de sohasem jutnak túl az őket szinte magába ölelő birtok határain. Hol van itt a Moszkva! Moszkva! Moszkva! Sehol, hát Csehov büszkén dicsérhetné Morton nőalakjait. Szomorú történet ez, ami már a kezdetekor előrevetíti a tragédiát, hát nem ér meglepetésként, hogy az írónő most sem éppen a hollywoodi nagyszerelmek lehetetlenségét ajánlja fel az olvasóinak. Természetesen fel-felvillan boldogság, a remény, a napfény. A legfiatalabb testvér, Juniper alakjában rejlenek a legszebb pillanatok: a tóparti fürdőzés, a kastélytetőn az alkonyati dohányzások, a toronyszobában megvillanó, suhanó ruhaszegély: Juniper a Milderhurst-kastély önálló kis forgószele, aki magában hordozza a végzetet... számára ez a tehetség és a szerelem. Egy esély, ami egy londoni ablakban a cseresznyefaág virágzásában lobban majd fel, hogy végül, ahogy jött, úgy essen majd darabjaira. Morton szép munkát végzett, jelenleg még mindig nem tudok dönteni, hogy vajon a Felszáll a köd, vagy éppen ez a regénye tetszett-e jobban... hiszen sok mindenben annyira hasonlóak egymáshoz. Megvezeti az olvasóit, elhinti az apró információkat, hogy a végén ne tudjunk örülni a megszokott érzésnek: mi tudtuk ám, hogy ez lesz a történet csattanója és itt volt az a bizonyos titokkulcs elrejtve, az átláthatatlan szálak közé fonva. Nem, Morton előszeretettel játssza ki, hogy meg akarjuk fejteni a nyomokat, fordít rajtunk párat mint a gyermekkori szembekötősdiben és vakon kilök bennünket a díszletbe, hogy az ódon falak pókhálóval benőtt folyosóin tapogatózzunk a megfejtést keresve... úgyis hiába. Az ellenség csakis az idő.

Értékelés: 5/5

Az elfeledett kert és a Felszáll a köd szerzőjének újabb kitűnő regénye varázslatos romantikus thriller. Mire képes egy nő, hogy megőrizze titkát? Titokzatos, fél évszázada feladott levél érkezik a Londonban élő Edith édesanyjához, aki a küldemény láttán könnyekben tör ki. A feladó helyén a kenti Milderhurst-kastély címe áll. Edie rádöbben, hogy anyja, Meredith szenvtelen távolságtartása mögött egy réges-régi titok bújik meg. Amikor néhány hónap múlva Edie Milderhurst közelében jár, hirtelen ötlettől vezérelve elhatározza, hogy megnézi a kastélyt. Megismerkedik Milderhurst lakóival, a különc Blythe nővérekkel, és több meghökkentő felfedezést is tesz. Ezek nyomán úgy dönt, hogy kideríti, mi is történt pontosan édesanyjával a háború idején, valamint hogy rejtegetett titka miként kapcsolódik a kastélyhoz és a Blythe nővérekhez. Ám amint nekilát, hogy Milderhurst ódon falai közt kibogozza a történet szálait, a vártnál sokkal komolyabb titkok sejlenek fel előtte. Vajon megismeri-e végül az igazságot Edie, kikutatja-e, valójában mi minden történt azokban a távoli órákban?