KEPES ANDRÁS: TÖVISPUSZTA

" – Meg tudod változtatni a múltat? Nem, ugye? Pedig sokan megpróbálják, különösen manapság. A jövőt sem lehet megváltoztatni, csak ha mi változunk meg. Az emberek általában a jelent sem látják, csak azt hiszik. Nem jönnek rá, hogy jelen és a jövő csupán a múltjuk vetülete. "

Akciókkal engem elég könnyen el tudnak csábítani a különböző könyvesboltok, de az Egyet fizetsz kettőt vihetsz, vagy Kettőt fizetsz hármat vihetsz Ulpius akcióknak mindig is ellent tudtam állni. Aztán egyszer - és tényleg ez volt az a soha vissza nem térő alkalom - meginogtam, és vettem két könyvet, természetesen az egyik így ingyen volt. Akkor már jó ideje kerülgettem Fábián Janka Emma-trilógiájának első kötetét (Emma szerelme), és mivel sok molyos ismerős írt róla jókat, kíváncsi voltam rá milyen lehet... de valahogy nem mertem megvenni. Aztán megláttam ezt az akciót. Na igen, ilyenkor jön a másik gond, hogy szuper ugyan, hogy azt amit szeretnél végül is ingyen kapod meg, de mi a fenét csapj hozzá? Végignéztem a kínálati listát, de semmi sem érdekelt, annyiszor nyúltam már mellé Ulpiusos kiadványokkal, hogy szinte semmibe se mertem belevágni. Aztán megakadt a szemem Kepes András nevén. A személyével nekem semmi gondom sem volt, a cím megtetszett,a fülszöveg ráadásul valami jót ígért... na meg magyar regény volt, amikkel még mindig eléggé hadilábon állok, szóval úgy döntöttem, hogy akkor ő lesz a másik kiválasztott. Mikor hazahoztam, csak fogtam, feltettem a polcra, és el is feledkeztem róla, addigra kihunyt a lelkesedésem, ráadásul semmi kedvem sem volt egy újabb háborús/történelmi könyvbe belevágni, inkább csak valami könnyedre vágytam... így csücsült hát a helyén Tövispuszta, várva azt, hogy végre levegyem, és belepillantsak Kepes András történetébe.

Érdekes. Az elején egészen jól indult, lekötött és tetszett a három fiú sorsának története, sőt a felvezető is azt éreztette velem, hogy én most valami nagyon különlegeset, nagyon igaz dolgot tartok a kezemben. Egy családregényt, amelyen keresztül a történelmet szemléljük. Vagyis inkább családregények. Mert a három barát, három különböző társadalmi osztályból jön, mögöttük pedig ott húzódik a szükségképpen bemutatott családi háttér is. Ez eddig tökéletesen rendben van, nagyon tudom szeretni az ilyen könyveket. A helyszín Szentágoston és a címadó Tövispuszta, vidék, itt élnek - egy darabig, ameddig a történelem vihara szét nem szakítja őket - a szereplőink. Veres Isti a falu aranylábú focistája, mindenki nagy jövőt jósol neki, de megszenvedi a háborút, más irányt vesz az élete. Goldstein Dávid, igen, nem nehéz kitalálni, hiszen az író olyan nevet választott neki amiről süt a fiú származása, zsidó család gyermeke, aki nem csak a háború alatt, a zsidó üldözéstől rettegve, hanem egész életében keres valamit, aminek megtalálásában senki sem lehet segítségére... és talán soha nem is fogja meglelni. És végül Szentágostony Pál, aki gazdag bárói, és értelmiségi családból jön, mégis barátságot köt ezzel a két falusi suhanccal. Persze rajtuk keresztül még rengeteg más mellékszereplő életébe is betekintést nyerünk, sőt az ország határát is nem egyszer átlépjük, járunk majd Párizsban, sőt New York-ban is. A történelem játssza a legnagyobb szerepet, ehhez asszisztálnak a főszereplőink, az ő szemükön keresztül látjuk, hogy mi történik az országban, a világban.

Igen, szeretem a háborús regényeket. Igen, szeretem a családtörténeteket. Együtt a kettő meg ajándék. Valahogy ez nekem most mégsem állt össze. Nagyon hullámzó volt olvasni, főleg a vége felé. Belekezdünk valami izgalmas történetbe, ami magával tudott volna ragadni, mégis hamar elkapjuk onnan a tekintetünket, valami mást kezdünk el szemlélni. Elvarratlan szálak, rövidre fogott történetek maradtak utánam, ahogy lapoztam, és hiányoltam, hogy ezekből nem kapok eleget, vagy nem tudom meg, hogy ott mégis mi, hogyan, miért? Ehelyett oldalakon keresztül kapom a már-már unalmas, száraz történelmi tényeket, amik bár pontosak, és nem mondom, fontosak is, de ezt már elmondták órán, elolvastam az iskolában... Nem köt le az amit már ismerek, amit már megtanultam. Kevés volt nekem a történet, és túl sok maga a történelem. Ezek után még az eddiginél is jobban fogok vigyázni a Ulpius kiadásokkal, el kell ismerni, hogy elég jól nyomják a marketinget, és így sajnos néha bele tudunk sétálni a csapdákba. A regényen volt egy körbefutó szál, amin az alábbi állt: " Az évszázad regénye " Na, ez azért egy enyhén barokkos túlzás, az ilyeneket sohasem szerettem, túl gyanús, ezzel valamit nagyon fel akar sztárolni. És most nem a regényről beszélek, csak úgy általánosan. Mert Kepes könyve egyáltalán nem rossz. Az alapötlet nekem különösen tetszik, hogy 3 különböző sorsú barát történetén keresztül vezet el minket a 20. század eseményei közé. De a kivitelezés nekem már nem tetszett annyira, mint vártam, sajnos ez nekem túl száraznak, kidolgozatlannak bizonyult... és főleg a regény második része miatt. Hiányérzetem maradt, azt pedig cáfolnom kell, hogy ez lenne az évszázad regénye... nekem még a hónap regénye sem, sajnos.

Értékelés: 5/3

Kávéfoltos levelekből, megsárgult, tépett szélű dokumentumokból, elrongyolódott naplókból és felesleges tárgyak szagából próbálom összerakni ezt a történetet. Mindent én gyűjtöttem a behívóparancstól a kitelepítési határozatig és az egymásnak ellentmondó önéletrajzokig, a koronás ezüstkanáltól a tulipános ládáig, a chanuka gyertyatartótól a vásári Krisztus-képig és a felfújható Buddháig. Ahogy elnézem, jó mocskos kis történet lesz, tele vicsorral és könnyes röhögéssel, szerelemmel, gyilkossággal, barátsággal és árulással, fordulatokkal és közhelyekkel. Akár egy szappanopera. Vagy mint a történelmünk. De, azt gondoltam, valakinek el kell mesélnie, hátha az igazság helyett mondogatott és a valóság helyett megélt történetek összeillesztve valósággá válnak. A könyv egyik hőse én vagyok. Hogy melyik, azt egyelőre nem árulom el. Nagyjából mindegy is. Ne reménykedj, nem fogsz rájönni. Egyes szám harmadik személyben írok magamról, kellő távolságtartással és öngúnnyal, ahogy ilyen esetben elvárható, azontúl persze mély együttérzéssel és önámítással, helyenként önimádattal, ahogy magunkkal bánni szoktunk.