" Nem az a bátor, aki megbocsát, az ember úgyis túl sokszor bocsát meg! Mégpedig teljesen hiába, minden ezt bizonyítja. A jók mindig a legutolsók a sorban, mindenki más megelőzi őket. És ez nem véletlen. Sose feledkezzünk meg róla. "
Céline nevével először irodalom órán találkoztam; azon az eseményen felbuzdulva emlegette a tanárom, hogy állítólag ez az ember - akiről addig semmit sem tudtam - az egész huszadik századi irodalomra hatalmas befolyással volt. Megújította a regény műfaját és valami teljesen újat, valami lenyűgözőt alkotott. Gondoltam, ha ennyire ajnározzák és istenítik, akkor biztosan valami dögunalmas és magasröptű borzalomról lehet szó... ha ennyire rám akarnak valamit erőszakolni, akkor általában felmerül bennem ez a gyanú, és bekapcsol a védekező mechanizmus. Így akkor nem is érdeklődtem a könyvei iránt, inkább jó messzire elkerültem. Azt jött a fordulat. Mint Vonnegut-rajongó újra találkoztam vele... és ha kedvenc íróm emlegeti, akkor kizárt, hogy rossz legyen, akkor persze azonnal akartam! Megvenni elsőre nem mertem, és ez valahogy azóta is elmaradt, de szerencsére a könyvtárból ki tudtam venni, és most is éppen nálam van... mert ez a regény nekem abba a kategóriába tartozik mint Az üvegbura (Sylvia Plath)... ezeket szigorúan és csakis nyáron, napsütésben tudom elővenni, mert kell melléjük a kompenzáló napfény, hogy mikor becsukom a könyvet és felnézek a lapokból, akkor tudjam, hogy azért a világ sokkal szebb és jobb hely annál, mint azt fél órával ezelőtt - olvasás közben - gondoltam.
Bardamu, a 20 éves fiatal fiú meséli el nekünk élete történetét, a háború viszontagságait, a világban látottakat és tapasztaltakat... mindeközben pedig őszintén és sallangmentesen megosztja velünk a gondolatait is. Az egyes szám első személyben elbeszélt történet az első világháború kitörésével indul, amikor Bardamu önkéntesként indul a frontra, majd azzal zárul amikor az 1930-as években végre diplomát tarthat a kezében, orvossá válik. Persze mire eddig eljutunk hihetetlenül sok dolog zajlik le, és ez már első ránézésre is megállapítható: nem éppen egy vékony, egy szuszra felfalható könyvvel állunk szemben. Kontinenseket szelünk át, elutazunk Afrikába, szétnézünk az Amerikai Egyesül Államokban, hogy végül visszatérjünk Franciaországba. Eszméletlenül cinikus regény ez. Bardamu - aki orvosként annyiféle emberrel kerül kapcsolatba - megvet és becsmérel mindenkit: gazdagot és szegényt egyaránt, közben pedig az egész világot kifigurázza... és teszi ezt néhol káromkodva és már-már közönségesen, vagy éppen olyan szellemesen, hogy bár nem akarsz, mégis azon kapod magad, hogy mosolyogsz... pedig valójában nem kellene, mert a téma kicsit sem nevetséges. Nyomasztó és lehangoló, de közben gyönyörű és vibráló történet ez, amit egyszerűen nem tudok hova tenni, mert állandó kettősség van bennem vele kapcsolatban. Céline egy nagyon különös figura lehetett, főleg, ha tényleg így szemlélte a világot...
Állítólag önéletrajzi ihletésű könyvről beszélünk. Ezt én mindig megpróbálom kizárni olvasás közben, főleg az ilyen lehangoló és komor regényeknél, mert maga a történet is elég borúlátó, nem kell az orrom alá dörgölni, hogy ez valakivel, valamikor tényleg megtörtént... hol marad akkor a szabadság, hogy én majd szépen meggyőzőm magam, hogy: ugyan már, hiszen ez csak egy történet... kitalálták, megírták, de ennyi... mert ez nem a valóság. Hát de. Na, így könnyebbülj meg... Olvasás közben azon kattogott az agyam, hogy Bardamu most hős vagy inkább antihős? Mert ha irodalmi szemszögből vizsgáljuk, akkor nyilván antihős, és ha emlékeim nem csalnak, akkor anno az iskolában is így említették. De hiába ilyen karakter, hiába mondja nekem bárki, és hiába sugallja még maga a könyv is, hogy az... nekem inkább hős marad. Nem tudom megindokolni miért... talán az lehet az oka, hogy bár sötét, és cinikus, megvet mindent és mindenkit... ennek ellenére sokszor azon kaptam magam, hogy mosolygok... egy fura, ismeretlen és keserű grimasszal, de valahogy/valamiért mégis... és nem tudtam őt nem kedvelni, pedig sokszor nem értettem, hogy miért olyan amilyen. És közben mégis szerettem ahogy beszél, ahogy nyíltan és flegmán felvállalja azt amit érez, amit gondol... Valahol az olvastam, hogy ez "nagyon francia". Tényleg az, és éppen ettől olyan különleges, engem pontosan ezért talált be ennyire... rájöttem, hogy én igenis szeretem a francia irodalmat. De ezek után szükségem van valami vidámra, valami felszínesre... de nem először és nem is utoljára olvastam, az biztos!
Értékelés: 5/5
Ez a könyv egy nagyon elhagyatott, minden viharnak kitett ember kalandozása szerte a világban és egy város homályos sikátoraiban. A szegény hős útközben sokat átkozódik. Ne kárhoztassuk ezért. Minden kifakadása jobban fáj neki, mint azoknak, akikre vonatkozik. Furcsa sündisznó, akinek a tüskéi az eleven szívét marcangolják. Mélyen francia könyv ez, egy elkallódott, félrecsúszott franciáról szóló könyv, amilyen százezerszám szaladgál Párizs aszfaltján.
Eredeti cím: Voyage au bout de la nuit
Kiadó: Kalligram Könyv - és Lapkiadó, 2010
Fordította: Szávai János
472 oldal, 3390 Ft
0 Megjegyzések