NICOLE KRAUSS: A SZERELEM TÖRTÉNETE

"Julian egyszer elmesélte, hogy Alberto Giacometti szobrász és festő szerint a fej megfestéséhez néha le kell mondani az egész alakról. Egy levél megfestéséhez fel kell áldozni a tájképet. Először mintha kicsit korlátozná magát az ember, de aztán rájön, hogyha egyetlen dologból elkap egy körömnyit, akkor sokkal könnyebben megőrizhet egy bizonyos érzést a világegyetemből, mint hogyha megjátszaná, hogy az egész eget megcsinálta."

Nicole Krauss a különböző pozitív véleményezések mellett akkor vált igazán izgalmas írónővé a szememben, amikor megtudtam, hogy Jonathan Safran Foernek, a Rém hangosan és irtó közel (na meg a Minden vilángol) című regény(ek) szerzőjének a felesége. Mert lássuk be, nem lehet könnyű az irodalmi pályán érvényesülni, ha az ember férje világhírű bestsellerek írója... na nem mintha tudnám, hogy az milyen érzés lehet, csak naiv módon feltételezem, hogy annyira azért nem egyszerű a dolog. Főleg, hogy Nicole Krauss nálunk nem olyan népszerű, (és bár a fene sem tudja, hogy a nemzetközi könyvpiacon hogyan teljesít), de kis hazánkban azért nem hallani minden nap a nevét, és nem szegezték még nekem eddig azt a kérdést sem, hogy: "- Na hallod, te olvastad már A szerelem történetét? Nem? Pedig kellett volna." Pedig így utólag nyugodtan mondhatom: valóban kellett volna. Akkor mégis hol lehet a hiba a történetben... már nem a regényben, hanem a marketingben, hogy úgy mondjam. Kezdjük a címmel: ami sajnos - mert bár mondhatnám - de nem csak nálunk ennyire gázosan nyálas, eredetiben is ugyanez, A szerelem története. Az én realista agyam azonnal tiltakozni kezd az ellen, hogy én ezt akár csak a kezembe vegyem, ugyanis annyira taszít, mintha csak egy rossz ponyva lenne. Szerintem szörnyű. Szívem szerint egy polcra száműzném az olyan könyvekkel együtt, mint például A világ legjobb könyve, vagy akár a Szeress, ha mersz. Komolyan mondom, ezeket a címeket nem csupán értelmezni büntetés, de még rájuk nézni is fáj. Már, hogy nekem. Szóval most, mikor ez a könyvet olvastam, én rejtegettem a borítóját, ha megkérdezték mit olvasok tereltem a témát, és ha mégis kikényszerítették a címét, akkor azonnal kézzel-lábbal megspékelt magyarázatba fogtam, hogy ez tényleg szépirodalom és amúgy is arról szól, hogy... Szóval be kellett vallanom saját magamnak, hogy én ezt cikinek tartom.

Nagy kaland. Aztán ott van a cím mellé a magyar borító. Jajj anyám. Még szerencse, hogy én a könyvtárból vettem ki a példányomat, és áldom a kezét annak, aki előttem megszabadította a könyvet a védőborítójától, így csak egy sima, kemény borítós változatot kellett napokig néznem. Szóval nem indult könnyen a kapcsolatunk, komoly előítéleteket kellett leküzdenem, de sikerült és nem bántam meg. Mivel Foer eddig olvasott két könyve nagyon nagy kedvenc lett, a Rém hangosan ráadásul az egyik legjobb, amit az elmúlt évben kézbe vettem, mindenképpen kíváncsi voltam, hogy vajon milyen lehet a felesége által írt regény. Azt hiszem, hogy ez sokat nyomott a latba, mikor végre túlléptem a fent említett fenntartásaimon. Az egyik főszereplőnk egy idős zsidó férfi, Leo Gursky, aki fiatalon szökött meg Lengyelországból a betörő náci csapatok elől, és érkezett meg New Yorkba, hogy megtalálja azt a személyt... de ezt hagyjuk. Leo azzal tölti napjait, hogy várja, vajon mikor jön el az a bizonyos utolsó. Megtudjuk, hogy Leonak sok évvel korábban született egy fia, aki ma már híres író, azonban nem ismerik egymást, sohasem találkoztak, és bár Leo távolról mindig is nyomon követte a fia életét, apa-fiú kapcsolat nem alakulhatott ki közöttük. A másik főszereplőnk egy fiatal lány, Alma Singer, aki azért küzd, hogy egyedül maradt édesanyja mégis találja meg újra a boldogságot. De nem csak özvegy anyukájának, öccsének (Madárnak) is megvannak a maga problémái, amik miatt Alma is egyre inkább aggódni kezd: a fiú fokozatosan a zsidó vallás megszállottja lesz, még végül kijelenti, hogy ő is egy a 36 kiválasztott közül, aki képes Istennel kommunikálni, és valami nagy földi cselekedetre hivatott, azaz egyfajta Messiás. Aztán van itt még egy könyv is: A szerelem története, ami a két főszereplőnket, még ha azok nem is tudnak róla, de összeköt. Évekkel ezelőtt Alma édesapja ajándékozta a gyerekek édesanyjának, aki egy külön felkérésre most elkezdi fordítani a regényt spanyolról angolra, a semmiből felbukkanó, rejtélyes Jacob Marcus számára... Közben az idős Leo is a könyv utáni nyomozásba fog. A regény szerkezete meglehetősen összetett. Természetesen a két főszál Alma és Leo elbeszélései mentén kanyarog, ők mesélik el külön-külön, egymástól függetlenül a történeteiket, majd a regény vége felé Madár is belép a kommentárok sorába titkos naplóbejegyzéseivel. Mellettük, azonban fontos még megemlíteni egy harmadik személyű elbeszélőt, Zvi Litvinoff-ot is, aki a regényben szereplő A szerelem története című regény szerzője.

És mindeközben, ott van maga a regény, amit körülölelnek ezek a térben és időben is külön életet élő és elmesélő szálak, és amelyből egy-egy szemelvényt, részletet mi is olvashatunk. Bonyolult, nem mondtam, hogy nem ez. Lassan tudtam megszokni a történet teljes szerkezetét, a beszélők közti váltásokat, hogy ki kicsoda és pontosan, hogyan is kapcsolódnak egymáshoz... ráadásul a kezdetnél, mikor még nem volt kimondva Alma neve, meggyőződésem volt, hogy Leo mellett a másik főszereplő márpedig akkor is egy kisfiú és ezt később nehéz volt elengedni. Van itt egy kis humor, mellette pedig ott gomolyog a sötét magány. Ott van Leo, aki szakmája szerint lakatos, bármilyen ajtót képes pillanatok alatt kinyitni, mégis, azaz egyetlen, a fiához vezető, sohasem lesz számára elérhető közelségben. Aztán ott van Alma édesanyja Charlotte, aki magányát a könyvekbe, a fordításba rejti, aki a végtelenségig kutatja a megfelelő szavakat, és élve temeti el magát a munkába. És a gyerekek: Alma és Madár. Előbbi fáradhatatlanul álmodozik a sarkvidék majdani meghódításáról, még utóbbi a vallási fanatizmushoz fordul. És ehhez a sokféle magányhoz csatlakozik a csend és a szereplők közötti kommunikáció hiánya. És hát ott van még az első szerelmek története is: mind Leo, mind Alma elbeszélésében. Ezek a szereplők azért küzdenek, hogy a különböző veszteségeiket, az életükben mások miatt keletkezett hézagokat, valahogyan ki tudják tölteni: egyesek bármit megtennének, hogy napvilágra hozzák az igazságot, közben mások bármit feláldoznának azért, hogy végre felejtsenek. Aztán fokozatosan rájövünk, hogy a szeretet voltaképpen nem választás kérdése, és nem tudunk tenni ellene semmit, ha akaratunk ellenére mégis megtalál. Arról olvasunk, hogy milyen életet élnek és éltek ezek az emberek. Hogy milyen is az élet. Nicole Krauss regénye nagyon megható. és bár Leo Gursky szála volt a legszebb, fél pontot muszáj levonnom Alma testvére miatt... azt az egyet én kihagytam volna A szerelem történetéből.

Értékelés: 5/4.5

„Egy nap megkerülte a házat, és a szemembe nézett. A héten mindennap láttalak idekint, és mindenki tudja, hogy egész nap engem nézel az iskolában, úgyhogy ha van valami, amit el akarsz mondani, miért nem mondod meg egyszerűen a szemembe ahelyett, hogy itt leselkednél, mint egy bűnöző? Átgondoltam a lehetőségeimet. Vagy elmenekülök, és többet nem megyek iskolába se, talán még az országból is elmegyek potyautasként egy Ausztráliába tartó hajón. Vagy egy életem, egy halálom, vallomást teszek. A válasz egyértelmű volt: megyek Ausztráliába. Már ki is nyitottam a számat, hogy örökre elköszönjek. Csakhogy. Ehelyett azt mondtam: Azt akarom kérdezni, hogy leszel- e a feleségem? Az arca semmit nem árult el. De mégis. A szemében ugyanaz a fény gyulladt, mint amikor kivette a hegedűt a tokjából. Eltelt egy lassú perc. Vadul meredtünk egymásra. Majd gondolkozom, mondta végül, és visszamasírozott a házba. Hallottam, ahogy bevágódik az ajtó. Aztán egy pillanat múlva az E dalra tanított anyám első taktusait, Dvoráktól. Úgyhogy ha nem is mondott igent, ettől fogva tudtam, hogy van remény. ”