SYLVIA PLATH: AZ ÜVEGBURA

" Egymás után tápláltam be egész ruhatáramat az éji szélbe, és a szürke foszlányok elvitorláztak szépen, akár egy szeretett lány hamvai, hogy azután itt meg ott, sose tudom meg hol, leereszkedjenek New York sötét szívében."

A főhősnőnk Esther Greenwood, egy irodalmi ambíciókkal megáldott 19 éves fiatal lány, a 60-as évekből. Jelentkezését az irodalmi akadémia elutasítja, de eközben megnyer egy pályázatot, és több más fiatal lánnyal együtt elindul New Yorkba, hogy megkezdje munkáját a híres női magazinnál. A kisvárosból hirtelen belecsöppen egy teljesen más világba, rászakad a szabadság, a teljes függetlenség érzése, amivel azonban képtelen azonosulni: nem tud megfelelni az elvárásoknak, túl naivan szemléli az életet, és nem tudja megragadni a kapaszkodókat... bár olyan dolog részese lehet, amiért rengeteg más fiatal lány ölni tudna, ő boldogtalanabb mint vala: a bulik, a divat, a külsőségek mind hidegen hagyják, és igazi barátokra sem tud találni egy ilyen társaságban, egyre jobban bezárkózik a saját kis világába. Mindent hátrahagyva elindul hazafelé, majd egy idegösszeroppanás, később öngyilkossági kísérlet után, a napjait már nem az írónői vágyak, hanem az elmegyógyintézeti kezelések sokasága tölti ki. Egyik helyre be, a másikról ki, amikor végre rátalálnak Nolan doktornőre, aki segíti és megérti az összezavarodott, depressziós lányt, és megpróbálja a terápiák segítségével visszarántani a valós világba.

A szanatóriumok, az elektrosokk-terápiák külső szemmel nézve csak rontanak az állapotán, hiszen ezek után jut el ahhoz a drasztikus elhatározáshoz, hogy öngyilkos lesz... ez a legnagyobb mélypont. Viszont miután ez megtörténik, elkezdődik - persze nagyon lassan - a gyógyulás... de meg lehet menteni valakit aki igazából nem is vágyik erre? Esther egy elszigetelt világban létezik, üldözési mániával küzd, és csalódások sorozatát éli meg: nem csupán a főiskola, vagy New York... a nőiséggel sem tud mit kezdeni. Igaz van egy orvostanhallgató barátja, aki feleségül is venné, de kimondatlanul is érezni lehet, hogy ez a szerelem, a részéről, viszonzatlan. Még New Yorkban találkozik egy jóképű fiatalemberrel, és elhatározza, hogy hagyja magát sodródni az eseményekkel, végre olyan lesz mint egy "átlagos 19 éves fiatal lány": felmegy a férfi lakására, de dolgok itt is rosszul sülnek el, ezek után pedig még jobban bezárkózik, úgy érzi, nőként is csődöt mondott. Egy lány van mellette ebben az ösztöndíjas divatlap munkában, aki azonban a teljes ellentéte: nagyvilági életet él, bulikból bulikba jár, és mindent teljes szívvel képes élvezni. Ő próbálja kibillenteni Esthert a depressziós állapotából, de ezek a próbálkozások csak néhány pillanatra sikerülnek, után még mélyebb lesz a visszazuhanás.

Sylvia Plath életrajzát ismerve nagyon sok valós, önéletrajzi vonást lehet felfedezni ebben a regényben, ami egyébként az írónő egyetlen könyve, mert Az üvegbura megjelenésének évében öngyilkosságot követett el. Ezeket erősíti, hogy a történetet a főhősünk szemét keresztül látjuk, az ő elbeszéléséből ismerjük meg. Ez egy nagyon nyomasztó könyv. Iszonyat sokáig halogattam, hogy egyáltalán belekezdjek, de nagyon kellemesen csalódtam: igazából a legszörnyűbb történések is finoman, néhol csak utalásszerűen vannak megemlítve, pedig én pont ezektől a dolgoktól tartottam... ami azonban a sokkal nagyobb "veszélyforrás", a hangulat. Plath egy olyan légkörbe ránt magával már az első oldalakon, ami elől nem lehet menekülni, pedig megpróbáltam... rájössz, hogy sok dologgal nem értesz egyet, más eseményeknél inkább becsuknád a szemed, mert látni sem akarod, hogy mi történik, de nem tudod megállni, menni kell előre... felfalod a sorokat, és mégsem elég... közben pedig rátapad egy érzés, amit nem tudsz lerázni magadról, pedig mennyire szeretnéd! Becsukod a regényt, hátha visszahúzódik rólad ez a világ, de nem, veled marad... újra kinyitod, tudnod kell, mégis hogyan végződik... befejezed, azt hiszed megtaláltad a feszültség feloldását. Aztán összeállnak az apró darabok: a regény világa összefonódik Sylvia Plath életével... a befejezés a befejezéssel. És rájössz, hogy nincs megoldás. Ennek ellenére mégis szereted. Mindig csak nyáron veszem elő... kell mellé a napfény.

Értékelés: 5/5

„Furcsa, fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban.” Egy idegösszeomlás története kezdődik ezekkel a szavakkal. A tizenkilenc éves Esther Greenwoodnak Amerika tálcán kínálja a karriert: felveszik ösztöndíjjal a legjobb iskolába, majd tizenketted magával megnyeri egy divatlap pályázatát, egy hónapra New Yorkba kerül, fogadások, díszebédek, hírességek forgatagába. Csakhogy ő valami többet és tisztábbat vár a társadalomtól, mint az őtőle, és ezért nem tud beilleszkedni a nagy gépezetbe. „Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de – valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén.” A történet: ennek a baljós hasonlatnak a kibontakozása, a betegség első tüneteitől a közönyös pszichiáter kontárul alkalmazott elektrosokkterápiáján át a hajszál híján sikeres öngyilkosságig. Végül a gyógyulás tétova stációi következnek, az életbe visszavezető út lehetőségét sejtetve – ami a valóságban tragikusan ideiglenesnek bizonyult. Mert Az üvegbura önéletrajzi mű: az újabb angol-amerikai líra talán legeredetibb tehetségének egyetlen nagyobb szabású prózai alkotása. Megjelenésének évében, 1963-ban Sylvia Plath öngyilkos lett.