SZABÓ MAGDA: FÜR ELISE

"... és látom, amit nem láthatok már soha többé, hajdani lakásunkat, az elpusztított kertet, a kivágott törzsű, fává öregedett orgonabokrot, alatta a macskasírokat, a gyümölcsfákat virágban, és hajdani önmagamat, ahogy ülök az azóta pora sincs, nemes vonalú empire épületben, szobánk szokatlan magasról nyíló ablak-öblében, és bámulom az élő és a templomi csillagokat azzal a megszakadó szívű tanácstalansággal, amely kijárt a fiatalok szomorúságának."

Szabó Magda könyvei nekem mindig is nagy fejtörést okoztak, végül arra jutottam, hogy talán Ő az én hazai, magyar Virginia Woolf-om, akivel bár már többször is találkoztam, mégsem tudtam igazán megismerni. Jött az ifjúsági irodalom egyik csodálatos kis gyöngyszeme, az Abigél, majd a Régimódi történet és a Katalin utca, később pedig az írónő novelláskötete, a Mézescsók Cerberusnak. Ebben a sorban helyezkedik el - olvasás idejének szempontjából persze - valahol középen a Für Elise című önéletrajzi regénye, amiben Szabó Magda saját történetét meséli el gyermekkorától kezdve egészen az érettségiig. És itt jött el a mi első olyan találkozásunk, ami azzal a bizonyos belső szikrával járt, ami akkor az Abigélnél - annak ellenére, hogy azt a könyvet is nagyon szerettem - még valamiért elmaradt. Hogy miért pont ennél a regénynél történt meg a varázslat? Talán sokat számított, hogy nem ez volt az első Szabó Magdám, talán az is közrejátszott, hogy ilyen igazi, személyes mondanivalót takartak a lapok, de leginkább talán az, hogy pont jókor, jó időben találtam rá erre a darabra: az érettségi tételem volt, ráadásul 20 kis papírszeletből végül pont őt sikerült kiválasztanom a szóbelimen... ezt elsőre akár még a véletlen vagy éppen a szerencse számlájára is írhattam volna, de egy évre rá úgy döntöttem, hogy muszáj tennem egy emelt szintű érettségit magyarból, így újra jött a felkészülés, az írásbeli és a szóbeli tételek magolása: az írásbeli során egy Szabó Magda idézet volt az érvelés tárgya, hát persze, hogy azt a feladatot választottam, de itt még nem volt vége ennek a sorozatnak, ugyanis a szóbelin valami csodálatos véletlen folytán a Régimódi történetet rejtő kis cetli maradt végül a kezemben... 2 érettségi és háromszori találkozás? Nekem ez már több volt mint szerencse... a Für Elise átsegített az első érettségim feszült időszakán, majd Szabó Magda továbbkísért mikor úgy döntöttem, hogy megpróbálok meglépni egy még nehezebb feladatot... Velem maradt és végig ott állt mellettem az írásaival, és ezt azt hiszem utólag sem tudom eléggé megköszönni neki. Hát ezért olyan személyes a mi kapcsolatunk és ezért kérem azt, hogy nézzétek el nekem ha túlságosan is egyéni módon ítélem meg a könyveit... ugyanis hiába próbálom magam keretek közé szorítani mikor valami Hozzá kapcsolódó dologról kellene írnom vagy mesélnem, mert általában ilyenkor nem sikerül pusztán racionális szempontból nyilatkoznom... A Régimódi történetből ismert szülők is rokonok újra megelevenednek ennek a regénynek a lapjain, de itt már főként Magda és a szülők kapcsolata kapja az igazán nagy hangsúlyt.

Különös volt egy kislány szemszögéből figyelni az eseményeket, a két világháború közötti ország állapotát, azt, hogy ebből mit és mégis hogyan tud felfogni egy ilyen fiatal szemlélő. A szülők elég érdekes módon nevelték az írónőt, akinek azonban hatalmas változást hoz az életébe maga a történelem: egy nem várt testvért. Cili, a trianoni kis árva szinte éppen egyidős ekkor Magdával; szüleit a határon kegyetlenül kivégezték, a kislány azonban túlélte a lövöldözést, szülei teste mentette meg őt a golyózáportól... végül Magda apja, Szabó Elek döntött úgy, hogy a család magához veszi Cilit, és sajátjukként fogják őt is felnevelni. Magda és Cili nem is lehetnének különbözőbbek; Magda éles eszű és indulatos személyiség, aki kitalált történetekkel szórakoztatja a hallgatóságot, sőt, egy ominózus jelenetben a vénkisasszony tanítóit azzal bosszantja fel, hogy magát Jézust egy alföldi halgazdaságban képzeli maga elé. Vele szemben Cili csendes és visszahúzódó, igazi finom művészlélek, aki igazán az érzelmek embere. De kié is ez a történet? Néha úgy éreztem olvasás közben, hogy az írónő ezzel a könyvvel állít maradandó emléket a tragikus sorsú testvérének, egy olyan képzeletbeli kiállítást, amiben Cili személyes varázsa most már mindig élni fog, ha csak egy valaki is fellapozza a regényt. Aztán továbbolvasva úgy gondoltam, hogy ez egy személyes és őszinte hangú gyónás magától Szabó Magdától a végső felidézés és az elengedés kusza folyamatában, amiben lelkiismeretes módon és legfőképpen hitelesen meséli el mindazt ami akkor vele és a vele kapcsolatban álló fontos személyekkel történt. Megidéz mindent és mindenkit; az édesanyja és az édesapja alakját, természetesen önmaga fiatal énjét és persze Cilit, a tanárokat és a fiatalkori szerelmeket, minden hibát és fontos lépést, a kamaszkor nehézségeit, a felnőtté válás hosszú útját, a történelem díszleteit és a debreceni világot, a szenvedéseket és a boldog pillanatokat... vagyis magát az Életet. Az írónő visszatekintve nem ítélkezik és nem von le messzemenő következtetéseket, inkább csak elmerengve szemléli a múltat, azt, hogy ezek az emberek és ezek az események valaha a jelen voltak számára, a valóságot képviselték. Nem egy könnyű olvasmány. Szabó Magdát mindig is azért szerettem olvasni, mert az ő írásaiban nem elég pusztán a csupasz mondatokra koncentrálni, arra is folyton figyelni kell, hogy egy-egy eszmefuttatásnak mi a mögöttes tartalma, mi bújik meg valójában a pontok és vesszők halmaza mögött. Mindig is szerettem ahogy eljátszik a mondatokkal, a szavak egymás mellé párosításával, hogy képes meghökkenteni egy hasonlattal vagy éppen elgondolkoztatni egy mitológiai célzással... olvasom, olvasom és bár hiszem, hogy tudom milyen irányba is tartunk, az írónő egyszer csak újra átveszi azt a bizonyos láthatatlan kormányt és egy kecses mozdulattal ránt rajta egyet, én pedig mint olvasó kénytelen vagyok őt követni. Megállíthatatlanul váltogatja az idősíkokat és a különböző emlékképeket, mindig valami mást és más időt látunk, de mégsem ettől volt olyan különleges ez a regény. A legszebb benne ez a nyílt őszinteség; hogy nem rejti el a fiatalkori énjét, hanem megmutatja nekünk magát minden erényével és hibájával együtt, elmeséli a régi félelmeket és vágyakat, a családi és a testvéri kapcsolatok szépségeit és nehézséget, azt, hogy milyen volt akkor egy fiatal lány élete, ami talán nem is különbözik olyan nagyon a mai olvasóétól. Végigkövetjük az egymással ellentétben álló érzéseinek harcát, azt, hogy, hogy tudta leküzdeni saját magát, megtalálni a saját útját ebben a lehetetlenül bonyolult világban és létrehozni, megélni azt az életet, amiben majd évekkel később ki tud bontakozni az írói tehetsége... általa van ebben a könyvben ott a remény, hiszen lesz olyan szereplő, akinek sajnos idővel el kell majd engedni a kezét. Szabó Magda képes mindig elgondolkoztatni, hogy vajon mennyiben mi magunk és mennyiben a sors az ami kiszabja az utunkat és alakítja a számunkra még ismeretlen jövőt? Milyen szűkek és milyen rugalmasak ezek a keretek, amik láthatatlanul körülöttünk vannak... ha ott vannak egyáltalán. Hiába ez a hosszú emlékfolyam, a lezárás nem adta meg amit vártam, mert a levegőben az írónő otthagyta a folytatás ígéretét, amit mi olvasók már sohasem fogunk megismerni... Szabó Magda itt hagyott minket mielőtt lezárhatta volna ennek az elbeszélésnek a következő részét, csak a benne rejlő varázslatot hagyta nekünk befejezésül.

Értékelés: 5/5

Az élet kilencedik évtizedében elkerülhetetlen a múló idővel való szembenézés: az író makacsul kitért minden, kamasz, majd fiatal felnőtt életére irányuló kérdés elől. Most feltöri a hallgatás pecsétjét, elég öreg már ahhoz, hogy ne szégyelljen semmit, ami vele és övéivel valaha megesett: egyetlen tanúja önmagának, családját behörpölték a temetők, senki érzékenységét nem bánthatja már nyíltságával, még felnevelő iskolája, az államosításból visszanyert és részleteiben rekonstruált Dóczy is csak épületében emlékeztet hajdani önmagára, a kisasszonygyár megszűnt, emlékeit őrzik csak, akik még ismerték olyannak, amilyen volt. Az író szomorúan szabaddá vált ahhoz, hogy végre elkezdje kétrészes életrajzi regénye megírását, az olvasó most az első részt kapja kézhez. Hogy az életregénynek, amely most az olvasók elé kerül, miért az a címe, amelyről okkal hihető, Beethovent vagy korát idézi, egyszerű magyarázata van: a parányi mestermű szöveg nélkül készült, a két érdekelt, a mester és Elise nyilván tudták, mit beszélnek a hangjegyek, mi csak találgathatjuk, pedig a dallam mond valami határozottat, amely szóval, beszédben rekonstruálható. Anyám szerint az emberiség milliárd és milliárd Eliséből áll, s mindegyikük kihallhatja Elise dalából a neki szóló személyes üzenetet, kérdést vagy utasítást, ami Elisének, annak az eredetinek is mondott valamit, de mond nekünk is, mindenkinek közülünk, aki hajlandó így némán eldúdolni a dalt és kiszűrni belőle, mire kér tőle állásfoglalást a mester. Én úgy éreztem, Beethoven azt kérdezi fiatal magamtól: „Mit felelsz, ha választ kér a Kor? Hallgatsz? Vagy szólsz?” Én szóltam: egy teljes írói életmű igazolja vissza. A két regény elmondja a világ és saját életem alakulását 1917 és 1939 között, a Trianon és a második világháború közti időszak már jelzi a benne élő szörnyetegek készülő lábnyomait, amelyek súlyát egyén és emberiség fájdalmasan viseli máig. Az Ágyai Szabók annak az ágának, amelyből születtem, halálommal nincs folytatása. Örökösömről személyéhez méltó módon gondoskodtam, ahogy a városról is, ahol először érintette arcomat a pusztai szél. Adósa én már csak annak vagyok, aki bizalma, szeretete, érdeklődése holtomig elkísér, hadd ajánljam eddig fel sosem tárt esztendőim végre rögzített történetét az Ismeretlen Olvasónak. Hallja ki csak ő is Elise szövegtelen dallamából a neki szóló üzenetet, ahogy a most megjelent első regény főszereplője, Cili értette, mit közöl a nagy titkok közül vele a mester, miért mondatja vele a dallamhoz ezt a szöveget: „Gondolj rám, ha egyszer nem leszek. Sokszor. Sokszor.” Az író is ezt kéri az Ismeretlen Olvasótól, mert egyszer emlék lesz ő is.