"Feledni, amit velünk tettek és amit hagytunk, hogy tegyenek; elfeledni... Pedig nem lehet. Eszünkbe jut, ha a szélben féloldalra fordulnak a fák, mintha valaki lógna rajtuk. Eszünkbe jut, ha a köd ráfekszik a tetőkre, ha eldobált villamosjegyek fehérlenek ki a sárból, mint a megtiport őszirózsák. Eszünkbe jut, ha a visszanéző napban Buda alatt, a Duna mentén, olyan vörös a pesti part, mint egy elmult Május. Minden emlékezik... És mesélni csak olyankor lehet, mikor az emlékek halkabbak, mint a mesék."
Tormay Cécile könyveit még mindig nem tudom hova tenni, mégis újra és újra nekikezdek egy újabb olvasásnak. A régi ház volt az első találkozásunk furcsa alanya, aminek bár az alapötlete megkapó volt, valahogy mégsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Aztán jött a Görög mesék, amit az első két novella után félbehagytam, de megfogadtam, hogy hamarosan újra fogom kezdeni, ahogyan a Viaszfigurákat is. Hát, ezek után találkoztam ezzel a kötettel. A Fapadoskönyv Kiadó adta ki ebben a formában - amit egyébként a könyvtárból szereztem meg, mert A régi ház megvétele után az írónő könyvei előbb alapos tesztelésen futnak át - de ha valaki szintén érdeklődne a kettős novellagyűjtemény iránt, ráadásul nem zavarja a gépen való olvasás, hát ITT bátran belelapozhat. Az elején fontos megemlíteni, hogy bizony vannak átfedések. Ugye a Lazi Kiadónál is jelentek meg Tormay Cécile könyvek, jelen esetben pedig kettő is érintett: a Találkozás alkonyatkor, illetve a Korinthoszi szerelem: valamilyen szándék/véletlen/szükségszerűség folytán 4 novella az előbbi, míg 5 novella az utóbbi gyűjteményben is fellelhető, na persze kérdés, hogy nekünk ennek mennyire is kell örülni. De most térjünk vissza ehhez a válogatáshoz. A Megáll az óra kötetünk első részét képezi, ami csupán 8 történetet foglal magába, igaz, hogy jóval hosszabb és talán tartalmasabbakat is mint párja, az Álmok, ami 16 kis elbeszélést tartogat a kitartó olvasók számára. Az elején leszögezem, hogy ezek rendszertelenül válogatott darabok: az Álmok a kezdéskor még egy elvétett szál illúzióját kelti, amire majd aprólékosan kerülnek fel az egymást követő gyöngyszemek, de végül ez is több, más témájú novellák kavalkádjába fullad, ahogy haladunk előre...
Meseszerű írások ezek. A Megállt az óra után majdnem feladtam az olvasást és elbúcsúztattam vele együtt az Álmokat is, de valahogy győzött bennem a kitartás, és nem hagytam magam. Nem tudom melyik döntés lett volna a jobb, így visszagondolva... Az első novellával azonnal bajba kerültem, ugyanis jó pár oldalon keresztül fogalmam sem volt, hogy mi történik, olyan volt mint egy delíriumos álom: a beszélőnkről annyit tudunk, hogy nő... sétál, megáll, bámul, elmereng. Aztán hipp-hopp egyszer csak repülünk pár generációs idősíkot és máris egy másik korban találjuk magunkat vele, ahol - bár több helyen, még egy parókakészítő boltban is megfordulunk - senki sem látja ezt a titokzatos hölgyet, aki viszont mindent aprólékosan megjegyez... míg végül meg nem szólítja egy úriember. Nos ezek után - Az utolsó dereglye című novellával - azonnal egy tengeri vihar kellős közepébe csöppenünk, talán valahol a skandináv tengeren hánykolódó hajó legénységének társaságába: előttünk a végtelen kékség, felettünk a tomboló égbolt, és megtapasztaljuk, hogy lesz hívő, alázatos az ember ha érdeke úgy kívánja. De nem kell pánikba esni, ugyanis ha az egész kötetet egybe vesszük akkor hatalmas, színes paletta kerül a kezünkbe: van itt (személyes) szerelmi vallomás, magyar történelmi díszletbe csöppenő történet, egy velencei művészsors regéje, ókori görög történet a sikerről, sienai legendát elbeszélő rész, kolostori apáca históriája, vonatútról festett pillanatkép, sőt, vidéki kastély színfalai között játszódó bágyadt mese is. A kérdés csak az, hogy mennyire lehet ezt befogadni? Hiába próbáltam lefújni erről a könyvről a rárakódott aranyszínű port... bármennyire is erőlködtem, nem tudtam teljesen menteni az élményt... Az Álmok segített.
Túlírt: túl szép, túl romantikus, túl művészinek szánt: egy felépített illúzió az egész, ami egy erősebb szorításra a kezünk között roppan össze. Nem akarok sztereotípiával élni, de leginkább 19-20. századi, pesti bérlakásba bezárt, kaland után sóvárgó kisasszonyok számára élvezetes történetek ezek. A kísértet című novella hangulata például sokat ígért, de végül nem kaptam meg amire vágytam: a történet maga is olyan omladozó, málló, pókhálóktól hemzsegő mint a helyszín ahol játszódik. Hiába a nyikorgó vaskerítés, az öreg és mohos fák, az elfelejtett, ködbe vesző utak... a sok cikornya között félúton elveszik a lényeg. Egytől egyig lehangoló, borongós és feloldás nélküliek ezek a történetek, ahol hiába várjuk, elmarad a pozitív kicsengés. Nosztalgiaszagú, elfeledett mesék olyan emberekkel a középpontban, akik kihagyták a pillanatot, az élet nyújtotta lehetőség helyett pedig rácsaptak a sors kezére: ezek közül talán a Menuette, A vén zsibárus meséje, és a Találkozás alkonyatkor ami még kiemelkedőnek mondható, van bennük valami ami ezek ellenére mégis megragad bennünk. Nem is tudom konkrétan megfogalmazni, hogy milyen is volt végigmenni ezen a 24 novellán... a tanulság mindenesetre az, hogy Tormay Cécile írásait nem szabad egyszerre behabzsolni, mert ez a tömény, szirupos cukormáz ami rátelepszik a történeteire, megfekszi az ember gyomrát. Finoman, lassan kell összebarátkozni velük, hagyni, hogy hozzászokjunk a stílushoz... persze csak ha megakarjuk ezt szokni. Szép alapötletek voltak, nekem a kivitelezéssel vannak még mindig problémáim: olyan mintha egy régi tükör lapját dörgölnénk egyre nagyobb erővel, mégsem lesz tökéletes a végeredmény... csak egy homályos kivonata a valóságnak, amitől hiányérzet marad bennünk...
Értékelés: 5/3
"Minden emlékezik… És mesélni csak olyankor lehet, mikor az emlékek halkabbak, mint a mesék. Mire a könyvem végére értek, ne feledjétek, hogy megmondtam előre. És majd ha kérdem: miért néztek rám olyan különösen? Miért rázzátok a fejeteket? Nem hiszitek, amit mondtam? Jusson eszetekbe: Ti…
Kiadó: Fapadoskönyv Kiadó, 2010
197 oldal, 2636 Ft
0 Megjegyzések