OSCAR WILDE: DORIAN GRAY ARCKÉPE

"Dorian Gray hallgatta, tágra nyitott szemmel, csodálkozva. Az orgonagally kezéből a kavicsra hullott. Egy prémes méh szállt oda és pillanatig körötte zümmögött. Aztán mászkálni kezdett az apró virágok tojásdad, csillagos gömbjein. Dorian ezt nézte, a csip-csup dolgok iránt való különös érdeklődéssel, melyet akkor igyekszünk fölébreszteni magunkban, mikor nagyon fontos dolgoktól félünk, vagy mikor új indulat zaklat, melyet nem tudunk kifejezni, vagy mikor valami ijedelmes gondolat ostromolja meg hirtelen agyunkat és arra unszol, hogy engedjünk neki. Pillanat múlva a méh elrebbent. Dorian nézte, amint egy tyrusi folyóka pettyes kelyhébe bújt. A virág mintha megreszketett volna, és aztán édesdeden ide-oda imbolygott."

Oscar Wilde kultikusnak számító könyve már nagyon régóta előkelő helyet foglalt el azon a bizonyos képzeletbeli várólistán… sokat kellett rá várom, és a hibát ott követtem el, hogy előbb engedtem a film csábításának (ami egyébként csakis a főszerepet játszó Ben Barnes hibája.) Attól eltekintve, hogy a címszereplőt alakító színészt másfél órán keresztül zavartalanul bámulhattam… hát, őszinte leszek: egyéb érdemét nem igazán sikerült felfedeznem a filmnek, ugyanis ha azt mondom, hogy „szabadon átírták”, nem fedné le a valóságot. Fura film lett, különös látványvilággal, pedig az elején még az egész valahogy jónak tűnt. Na de hagyjuk is Oliver Parker rendezését és térjünk vissza Wilde világához. Nekem nagy kérdés, hogy ez a kisregény miért nem kötelező olvasmány a gimnáziumokban mikor a diákok ezt a kort tanulmányozzák? Valószínűsíthetően azért, mert ezt kivételesen még élvezni is tudnák… és itt jön ki a napi rosszindulatom. Wilde pontosan az az író volt, aki annak ellenére, hogy a 19. századi viktoriánus korba született bele, pont magasról tett az elvárásokra és az akkori társadalmi normákra: úgy élt, ahogy neki tetszett… ennek persze meglett a maga eredménye, de ez a féktelen élethabzsolás az írásaiból is sütött, erre pedig a legjobb példa talán pont Dorian Gray története, amit többé-kevésbé magáról mintázott a szerző. De honnan lehetne még ismerős nekünk Wilde? Gondoljunk A canterville-i kísértet groteszk módon nevetséges történetére, vagy idézzük fel a Boldog herceg klasszikus meséjét, nem utolsó sorban pedig a Bunburyt… ezek közül biztos, hogy legalább az egyik ismerős. De nézzük, hogy a legnagyobb népszerűségnek örvendő írása miről is szól pontosan. Barokkos túlzás ezt állítani, de Dorian Gray történetét még jóformán azok ismerik valamilyen szinten, akik sohasem forgatták a könyv lapjait, de mégis van benne valami: nagyvonalakban én is így voltam vele már a film megtekintése előtt is… és itt csatolok vissza az emlegetett hibára, ugyanis az adaptáció után én a könyvtől már valami mást vártam… azt, amit túlírtak benne, és amit valójában Wilde sohasem írt bele a saját, eredeti változatába. Ennek ellenére szép továbbgondolásról beszélünk, de ez már nem az ami… vagyis nem Wilde. Így mostantól én csakis az eredeti változatra koncentrálok. A 19. századi London díszleteiben járunk, ahol a fiatal és angyalarcú Dorian Gray éppen készül kilépni a nagybetűs életbe, megtapasztalni az angol szalonélet szépségeit.

Barátja, Basil Hallward festőművész éppen portréját festi, amikor is a fiatal férfi megismerkedik a titokzatos és furcsán szabados erkölcsi értékek való Lord Henry Wotton-nal, aki szép lassan bűvkörébe is vonja Doriant. A nyughatatlan fiatalember számára a Lord jelenti a felüdülést a délutáni modell-ülések alatt, és egyre nagyobb hatást gyakorol rá az idősebb férfi világszemlélete. Miután elkészül a festmény, Dorian már nem ugyanaz az ártatlan lelkű fiú, aki megismerkedésük elején: lelkében féltékenység ébred a kép szépsége iránt, és egy meggondolatlan kívánság ébred benne: bár a festmény öregedne a valós szépsége helyett, bár mindig ugyanilyen romlatlan és csodálatos maradhatna a külseje… Dorian éteri ragyogású arca azonnali belépést biztosít számára a legelőkelőbb körökbe is, ahol Wotton oldalán szépen fokozatosan egyre mélyebbre süllyed. Megismerkedik egy kis eldugott színház fiatal színésznőjével, akinek első fellángolásában örök szerelmet fogad, majd amikor egy késő esti előadás után eloszlik a színdarab varázslatos illúziója, kegyetlenül eltaszítja magától a lányt… ezek után pedig bűnei csak sokasodni látszanak, miközben úgy tűnik, ő maga semmiben sem változik, szépsége ugyanolyan virágzó… nem úgy a róla készült aranykeretes festmény. Az régen elhangzott kívánság beteljesülni látszik: a kép lelkének csúf kivetüléseként kísért a Gray palota elzárt emeleti szobájában. Bár titkát elkeseredetten rejtegeti, Dorian minden lelkiismereti kérdést száműzni próbál az életéből: csak a pillanatnyi örömök, az időszakos gyönyörök, a soha ki nem elégíthető vágyak izgatják és űzik napról napra … de lassan kezd belebolondulni a félelembe, hogy legféltettebb kincse egyszer napvilágra kerülhet. Teljesen a festmény bűvös őrületében tobzódik, fokozatosan a megszállottja lesz… mígnem a múlt kísértetei is utolérik, és szembe kell nézni féktelen tetteinek következményeivel. A főhősünk portréja tehát időről időre ijesztőbben fest: csúful és öregszik, miközben maga Dorian szabados és erkölcstelen élete ellenére is sugárzó fiatalként éli a napjait. Hogy mitől is volt ennyire izgalmas számomra ez a történet? Először is adott egy naiv és gyönyörű fiatalember, aki első találkozásunk alkalmával nincs is igazán tudatában, hogy szépsége valóságos fegyver a körülötte lévőkre nézve: és ekkor toppan be a képbe Lord Wotton, aki természetesen ráébreszti arra, hogy az embernek voltaképpen semmije sincs igazán, csak a fiatalságának ragyogása. És innentől indulunk meg azon a bizonyos lejtőn.

Dorian a mitológiai Nárcisszuszhoz hasonlóan szinte beleszeret saját tükörképébe, és fokozatos felfedezi, hogy külsejével milyen mértékű hatást gyakorolhat másokra… azonban ez egy hatalmas teher is lesz a számára. A kihasznált, megalázott emberek sora egyre csak nő, és lassan már nem csupán erkölcsi romlásba taszítja a körülötte lévőket, hanem egy még súlyosabb hibát is elkövet… Érdekes ez a történet. Igazából sokkal kevesebb misztikum van benne mint ahogy vártam: sőt, igazán csak egy, a festmény rejtélye. Mert ugyebár valami megmagyarázhatatlan módon Dorian meggondolatlan kívánsága csak úgy, egy csapásra valóra válik… minden indok nélkül. De miért és hogyan? Wilde maga sem ad rá magyarázatot, sőt, maguk a szereplők sem tesznek fel ezzel kapcsolatban kérdéseket: történik ahogy történik és kész. Aztán ott a karizmatikus Wotton alakja, aki megváltoztatja Dorian teljes életét: egy különös alak, aki mérhetetlen kegyetlenséggel mozgatja a háttérből a szálakat, felbecsülhetetlen befolyását kihasználva uralkodik Dorian életén és rajta keresztül voltaképpen mindenkién. És persze ott van a gyenge lelkű festőművészünk, aki összehozza ezt a két embert, nem is sejtve, hogy ezzel a saját jövőjét is megpecsételi: Basil teljes odaadással szereti – szinte más szerelemmel, sőt, mondjuk ki, azzal – Doriant, akinek a hatására egész művészi világa új értelmet nyer, kiteljesedik. Ez a három ember fonja össze a szálakat. És mit is üzent nekem ez az egész? Még mindig nem tudom igazán: Wilde stílusa lenyűgöző… őszinte és nagy igazságokat fogalmaz meg egy-egy mondatával, a tájleírásai és hangulatfestései pedig apró gyöngyszemek a történetben. Beleszerettem…

Értékelés: 5/4.5

Oscar Wilde klasszikus regényének hőse, a gazdag, gyönyörű és naiv fiatalember, Dorian Gray megszállottja annak a gondolatnak, hogy örökké fiatal és szép maradjon, s ezért még akár a lelkét is eladná. Miután az egyik barátja megfesti portréját, a fiú csak azt fájlalja, hogy az ő szépségét az élet és az idő hamar lerombolja majd, míg a képe örök marad, s azt kívánja, hogy bárcsak ez fordítva lenne. A fiatalember hamarosan cinikus barátja, Lord Henry Wotton befolyása alá kerül, aki ráébreszti az élet ízeire. Dorian átadja magát az önző és rafinált élvezeteknek, férfiakat és nőket taszít a bűn útjára, majd egyre mélyebbre süllyed, s a züllés minden nemét és formáját megtapasztalja. Az események egyre riasztóbb fordulatot vesznek, mivel nemsokára megtudja, hogy kívánsága teljesült. Legnagyobb csodálkozására ugyanis csak a róla készült kép öregszik. Arca és szeme őrzi az ártatlan ifjú szépségét, a festett arcmás viszont, amelyet gondosan elzárva tart háza egy titkos helyiségében, híven mutatja az idő és a bűn rombolását vonásain. Ekkor úgy érzi, itt az ideje megváltoztatnia az életét. Hogy teljesen tisztára mossa magát, bűnös múltjának tanúját, a szörnyűséges képet meg akarja semmisíteni…