PHILIP ROTH: A PORTNOY-KÓR

"Miért mondanék le mindarról, ami még az enyém se volt, egy olyan lány kedvéért, akit - bármilyen élvezetes és izgató -, előbb-utóbb elkerülhetetlenül úgy ismerek majd, mint a tenyeremet? Szerelemből? Mi az a szerelem? Az volna, ami azt a sok emberpárt összeköti - mármint akiknek fontos, hogy összekösse őket valami? Nem gyöngeség ez inkább? Nem kényelem, közöny, bűntudat? Nem félelem, beletörődés, tehetetlenség, kutya közönséges gyávaság inkább, semmint az a bizonyos "szerelem", amiről a házassági tanácsadók, a slágerszerzők meg a pszichoanalitikusok örökösen álmodoznak? Ne etessük már egymást a "szerelemmel" meg annak tartósságával."

Kezdjük az elején, néhány érdekességgel, például, hogy hogyan is akadtam rá erre a regényre. Szégyen-nem szégyen, eddig nem nagyon hallottam semmit Roth irodalmi munkásságáról, pedig egy Pulizer-díjas kortárs íróról beszélünk. Szóval volt egy hollywoodi - kissé limonádé film - a Stuck in Love (fogalmam sincs milyen magyar címet kapott, de ha jól tudom, még a mozikba sem sikerült betörnie), szóval volt ez a film, amit az egyik unatkozós délután néztem meg. Nem volt egy nagy élmény, viszont két dolgot is köszönhetek neki: elsősorban Elliott Smith zenéjét, amit szakadó esőben hallgatnak a kocsiban a szereplők, másrészt egy szarkasztikus párbeszédet két irodalomszakos között, amikor is olyan könyvcímek repkednek két sör felett mint a Zabhegyező, és mint a Portnoy-kór. Na, itt nyomtam egy stop gombot, hogy ez vajon mi? És láss csodát, pont most adta ki újra az Európa könyvkiadó, szóval megvettem. A fülszöveg elég titokzatos, és most, hogy végre befejeztem, már értem is miért... ehhez kihívás lehetett tartalmat írni. De előbb nézzük, hogy mi is a Portnoy-kór: PORTNOY-KÓR (ejtsd: portnoj) fn. [Alexander Portnoy (1933–) után] Kórkép, amelyben az erkölcsösség és az altruizmus intenzív megnyilvánulásai állandó küzdelmet vívnak a szélsõséges, gyakran perverz szexuális vágyakkal. Spielvogel szerint „Gyakoriak az exhibicionista, voyeurista, fetisista és autoerotikus cselekmények, valamint az orális koitusz; a beteg »moralitása« következtében azonban sem a fantáziálás, sem a cselekvés nem vezet igazi nemi kielégüléshez, ellenben súlyos szégyenérzetet és a megtorlástól – fõként a kasztrálástól – való félelmet vált ki.” írja a regény első fejezete előtti kis bejegyzés. Na mármost, ha látta valaki Steve McQueen Shame című filmjét Michael Fassbender főszereplésével, az lassan rájöhet, hogy miféle történetű regénnyel állunk szemben. Nem mondom, hogy nem kerekedett el a szemem, amikor elolvastam az első fejezet címét és utána a kezdőmondatot... érdekes olvasmány volt az biztos.

Szóval erről a könyvről írtam már egy személyes bejegyzésben: ez az a kötet, amit nem szívesen csapsz ki mindenki szeme elé egy tömegközlekedési eszközön, mikor a szövegben minden - kis túlzással - második szó valamilyen trágárság és/vagy egy nemi szerv különböző színezetű megnevezése. Így tartsanak perverz olvasónak. Történetünk narrátora és egyben főszereplője is Alexander Portnoy, aki a pszichiátere és ezzel párhuzamosan az regény olvasója előtt is feltárja beteges és sötét lelkivilágát, azt, hogy milyen személyes problémákkal küzd szinte már gyermekkora óta: a kielégíthetetlen vágyairól mesél. Alex már felnőtt és sikeres férfi, munkájában elismert, a nők - majdhogynem szó szerint - megőrülnek érte... ő mégis elégedetlen. Az ő emlékei nyomán kapunk képet a jelenről, hogy mi hozta ebbe a bőrkanapés kibeszélőszobába, ehhez a szótlan szakemberhez... ugyanis a jelenlévő pszichiáter az utolsó oldalig ugyanolyan néma szemlélője az eseményeknek mint mi olvasók. Alex csapong a múlt darabjai között, megidézi a gyermekkorát, az iskolai éveit, a szüleit, a számtalan szeretőt... még a korán elhunyt és kíváncsi szomszédokat is. Aprólékosan kapunk képet arról, hogy milyen ferde is ennek a férfinak a lelke, milyen démonokkal kell megküzdenie napról napra, hogy miért nem tud végre kielégülést találni az életben. Egy hatalmas, őszinte monológ az egész regény: minden szemérem, és felesleges máz nélkül. Alex szabadon engedi hömpölyögni gondolatit, nem cenzúrázza azokat... mintha csak magának mesélne, tekintet nélkül az esetleges hallgatóságra. De azáltal, hogy hangosan is kimondja az őt fojtogató érzéseket, válaszok helyett inkább csak még több kérdés zúdul a nyakába, ezáltal pedig a miénkbe is: miért? miért? miért? A "gyógyulás" - már ha valaha is ki lehet ebből jönni - első lépésit Alex megteszi: őszintén magába néz, elemzi a háta mögött hagyott éveket, tetteket, eseményeket... érzelmekről azonban nem feltétlenül lehet beszélni... inkább az érzelmi illúziókat pörgeti vissza egy láthatatlan filmvásznon. Itt egy főszereplő aki 33 éves úgy döntött, felkutatja azt, ami talán sosem lesz számára megtalálható, talán még orvosi segítséggel sem. Alex szexfüggő, beteges módon vonzódik szinte minden nőhöz, legyen az alacsony és nagy fenekű, magas és modellalkatú, szőke, barna, vörös vagy fekete, házas vagy egyedülálló, írni is alig tudó vagy éppen arisztokrata származású... a lényeg, hogy nő, nő, nő legyen. Zsidó neveltetését és vallási hátterét koloncként cipeli magával a szabadnak tűnő new york-i metropolisz díszletébe, eldobná, de képtelen megszabadulni tőle.

Munkájában sikeres lesz, szép és vonzó férfi, aki hihetetlen lazának tűnik mikor egy-egy laza mondattal megszólít egy ismeretlen nőt az utcán... csak ezek a potenciális áldozatok azt nem tudják és ismerik meg soha, hogy milyen lelki vívódásokkal küzd meg az első lépés megtétele előtt a mi perverz lelkű főszereplőnk. Ez az erősen gátlásos, mégis érzelmileg kötődni képtelen férfi végül a sok arctalan nő után megismeri Makit, a gyönyörű, szintén szexőrült fehérneműmodellt... de ő sem tökéletes, Alex benne is folyton csak a hibákat, a hiányosságokat látja, és hiába győzködi magát a szerelemről, hogy itt a tökéletes nő, akire talán mindig is várt... az érzelmi faktor itt is megbukik. Alex csak összetört nőket hagy maga után, akik öngyilkossággal fenyegetőznek, athéni hotelszobák erkélyéről átkozzák meg őt, sírva könyörögnek, hogy ne hagyja el őket, akik képesek a lábába kapaszkodni... akik benne látták a leendő mintaférjet - és apát... tévesen. Ezekben az örökösen csapongó ellentétekben, freudi elmélkedésekkel fűszerezve forog a mi főszereplőnk megállíthatatlan gondolatfolyama. Nem igazán vannak válaszok, csak tények halmaza: az emlékek és az ebből fakadó, szűnni nem akaró kérdések. Vajon a családi neveltetésből fakad minden baja? Vajon az anya alakja volt ilyen befolyással Alex érzelmi életére? Vajon a zsidó vallás kényszere az ami szinte összeroppantja ezt a fiatal férfit? Persze Alex kóros kicsapongásai mellett a regény számos más és fontos társadalmi - lelki problémát feszeget, aminek inkább csak kidomborítója Alex személyisége, mintsem eredője. Érdekes olvasmány volt: sokkolóan férfias, őszinte és szókimondó, komoly tabukat döntöget, de ha nem vagy szűklátókörűen prűd és elítélő olvasó, akkor mindenképpen tanulságos élmény lesz elmerülni Roth tökéletesen görcsös világában.

Értékelés: 5/5

„Éjjel és nappal, munkahelyen és utcán harminchárom éves, de ma is úgy jár-kel a városban, hogy kocsányon lóg a szeme. Kész csoda, hogy egy taxi még nem lapította palacsintává, ahogy délidőben átkel Manhattan főútvonalain. Harminchárom éves, de ha egy lány keresztbe teszi a lábát a metró szemközti ülésén, ma is fixírozni kezdi!` Így vall magáról Alexander Portnoy, ez volna az ő gyógyíthatatlan betegsége, a Portnoy-kór. A főhős azonban egyszersmind kívülről is látja magát, és rendkívül szórakoztató módon, finom öniróniával ecseteli beteges megszállottságát. Azt mondhatnánk, hogy Woody Allenre hasonlít csak hát Philip Roth Woody Allennél sokkal korábban, még 1969-ben alkotta meg ezt a figurát. A regény olyan átütő sikert aratott, hogy a Portnoy-kór az irodalmi körökön kívül is fogalom lett; ma már orvosi szakkönyvekben is előfordul mint szakkifejezés.