ELIZABETH WURTZEL: PROZAC-ORSZÁG

"Azt hiszem, van abban valami következetes integritás, hogy olyan rossz a tűrőképességem: Miért tűrik el mások a képmutatást? Hogy jó kedvet kell színlelni, amikor az embernek bánata van. Miért kell kitartanunk abban a meggyőződésünkben, hogy ki kell tartanunk? Miért megyünk bele olyan készséggel a játékba, amikor az ebédlőben belebotlunk abba a férfiba, akinek előző éjszaka meztelenül feküdtünk a karjában, és aki most, nappali fényben úgy viselkedik, mint egy idegen, épp csak odaköszön, hogy helló. Miért tűrik el az emberek a rengeteg igazságtalanságot a magánéletükben, és miért tűrik el éppen ilyen készségesen a hivatalokban, amelyek csak arra vannak, hogy tilalmakat állítsanak elénk? Nem tudom, miért. Csak azt tudom, hogy én minderre képtelen vagyok. Nem kérek többé az élet viszontagságaiból, nem kérek a próbálkozásokból meg az újrapróbálkozásokból. Ki akarok lépni ebből az egészből. Elegem van belőle. Húszéves múltam, és máris ki vagyok merülve."

Bajban vagyok ezzel a könyvvel. Amikor először felkeltette az érdeklődésemet Wurtzel - mint később kiderült, önéletrajzi - regénye, akkor ugyanazt csináltam, mint amit általában meglépek, ha nem tudom eldönteni, hogy tetszene ez nekem, avagy sem: bementem a könyvesboltba, kikerestem, és teljesen véletlenszerűen felcsaptam egy oldalt. És itt sikerült kinyitni: "A honvágy számomra megszokott lelkiállapot. Mindig hiányérzetem van, mindig vágyom valaki vagy valami után, mindig szeretnék visszatérni valami képzeletbeli helyre. Az életem egy nagy vágyakozás." Itt egy pillanatra bele is szerettem... olyan utánérzetet keltett bennem, mintha Az üvegburát tartanám a kezemben, és hát Sylvia Plath mindig is gyengém volt: kétévente, nyáron, mindig előveszem. Szóval a lényeg a lényeg, azt gondoltam, a Prozac-ország jó választás lesz. Kezdjük ott, hogy a legjobb szó amit erről a történetről, "regényről", könyvről... nem is tudom hogyan nevezzük, szóval amit mondani lehet róla, hogy végtelenül őszinte. Elizabeth Wurtzel magáról ír. Egy személyes leletet, egy orvosi memoárba oltva. Elmeséli, hogy milyen volt fiatalon, Amerikában, ami mások számára sokszor a szabadság és a jólét ábrándképe... depressziósan élni a tizenévesek mindennapjait, majd mindezt folytatni a 20as éveiben, begyógyszerezve, bedrogozva, érzelmi függőségektől fűtve, állandóan keresve azt a bizonyos valamit... mindig azzal az ürességgel. Mert: "A depresszió a legmagányosabb kurva betegség a világon." Hiszen elmondása szerint a depresszió voltaképpen nem szomorúság, nem a boldogság hiánya... egyszerűen egy érzelemmentes állapot, amikor nincs az emberben sem harag, sem vágy, sem valami iránt való érdeklődés... csupán csak létezés a nagy semmiben. Mint a lebegés. És a fájdalom, ami bennük tombol, abból fakad, hogy az ürességet, azt az űrt, ami bennük van.... megpróbálja mégis kitölteni valami. És erről írt oldalakon, fejezeteken át... hol jobb a helyzet, hol ismételten hatalmas a zuhanás. Voltaképpen ez egy őrült nagy monológ, amiben az írónő kiad magából mindent... aztán eldönthetjük, hogy mindez mennyire áll közel hozzánk, vagy sodródik minél messzebb, mert számunkra ismeretlenek ezek a helyzetek, érzések, problémák... főleg ha mindezt sohasem kellett személyesen megélnünk. Remélhetőleg.

Mégis, ez egy generációs probléma, hiszen a magyar fordítás ellenére ennek a könyvnek a címe Prozac Nation. Sokan élnek úgy, hogy ezeket a sötét napokat, heteket, hónapokat, amik végigkísérték Wurzelt hosszú évek során, csak pillanatokra ismerik meg... hiszen ki nem volt még padlón soha életében? A különbség az, hogy a legtöbben felállnak... mert fel kell állni, és mert fel akarnak állni... történjen bármi. De ne felejtsük el azokat, akiknek ez nem megy... sok esetben segítséggel sem. Hát gyógyszeresen? Talán csak időszakosan... hiszen a könyvben, miután megjelenik a Prozac, mint zseniális, új, forradalmi találmány... egy társadalmi tablót fest az amerikai népről, akik hamarosan már úgy fogyasztják az antidepresszánst, mint más a reggeli kávéját. És a valóban depresszióban szenvedő emberek? Csupán csak annyi, mintha egy törött lábra sebtapaszt ragasztana az orvos, megpaskolná a lábát, és sok sikert kívánna az élethez. Sokan támadták az írónőt, hogy ez a regény inkább egy hiúság-projekt: hiszen van itt magániskola, utazás, Harvard, remek állás... sokan süthetik rá, hogy igaz beteg és szenved, mégis ott lappang benne, hogy ettől függetlenül: - nézd, azért én még csodálatos vagyok. Nem tudom... ki vagyok én, hogy megítéljek egy ilyen embert? Mégis, szerintem hihetetlen nagy szerencséje volt, hogy ennyi barátja akadt az életben, akik mindannyian megpróbálták kirángatni ebből a lehetetlen állapotból, egymásnak adva a kilincset... mert ha csak egyszer, éppen akkor, a megfelelő és kellő időben nem jött volna valaki... lehet, hogy ma ez a könyv sem lenne a polcokon. Pedig jó hogy van... valamilyen morbid, kísérteties módon még élvezetes olvasmány is... sokat tanulhat belőle az ember... sokszor csak egyszerűen türelmet. Egy teljes érzelmi káosz ez a regény: szókimondó, nyílt, sok esetben nyomasztó. Az első felét szerettem... aztán ahogyan haladunk előre, szerencsére-nem szerencsére, de egyre távolabb tudtam magamtól tartani ezt a történetet. Minden elismerésem az írónőé, hogy képes volt megjárni ilyen mélységeket, és igaz, hogy sokáig tartott, és vészesen rezgett az a bizonyos léc, de még itt van, ír, küzd... mert ha nem is igazi happy end vár a befejezéskor, mégsem azzal szembesül az olvasó, hogy megírta ezt a könyvet, és... úgy végezte mint Plath, vagy Hemingway vagy a többiek. Nem tudtam együtt lélegezni vele, mint már annyiszor megtettem Az üvegburával. Mégis érdekes élmény volt.

Értékelés: 5/3.5

Elizabeth Wurtzel alig múlt húszéves, amikor megírta ezt a könyvet a depressziójának történetéről, s ma már Sylvia Plathszal és Willam Styronnal együtt a „depresszió-irodalom” legfontosabb szerzői között emlegetik. Wurtzel szerint Plath és Styron könyve túlságosan udvarias, bocsánatkérő volt; ő egy „rock-and-roll könyvet” akart írni: vadul, teljesen kitárulkozva mesél a szüleihez fűződő és a depresszióját úgy-ahogy magyarázó kapcsolatáról, szenvedéseiről, őrült szerelmi és szexuális kalandjairól, pszichológusairól és pszichiátereiről, öngyilkossági kísérletéről, segítőkész egyetemi barátairól, akiknek végül az agyára ment állandó, megmagyarázhatatlan kínlódásával. A „regény” végén, utószóként közölt esszéjében Wurtzel a Prozac-jelenségről ír – a kilencvenes évek elején megjelent csodaszerrel őt is „meggyógyították”, de Wurtzel szerint nem felhőtlenül jó hír az, hogy Amerikában jóformán mindenkinek, aki szomorúságra panaszkodik, három perc alatt felírják a Prozacot (vagy valamilyen hasonló, depresszió elleni szupergyógyszert). Az igazi depresszióval ugyanis nem olyan könnyű elbánni, s miközben mindenütt mesterségesen boldoggá tett emberek szaladgálnak, az „igazi” depressziósok bajára ma sem tudja senki a megoldást – mert hiszen a világ bajait sem lehet holmi neurotranszmitterekre ható molekulákkal megoldani. Wurtzel élete mindenesetre valamennyire egyenesbe jött: sikeres rockzenekritikus és írónő – két könyvet publikált a Prozac-ország óta.