JOHN GREEN: PAPÍRVÁROSOK

"Tudtad, hogy az emberi nem szinte teljes történelme során az átlagos élettartam kevesebb, mint harminc év volt? Vagyis a valódi felnőttkorból csak olyan tíz év jutott nekik, igaz? Nem kellett a nyugdíjra gondolniuk. Nem kellett a karrierjüket tervezgetniük. Nem kellett tervezgetniük sem. Nem volt rá idő. A jövőre sem volt idő. Csakhogy aztán a várható élettartam egyre nőtt, és az embereknek egyre több és több jövő jutott, úgyhogy több időt is töltöttek azzal, hogy elgondolkodjanak rajta. Mármint a jövőn. És mostanra az élet maga lett a jövő. Az életed minden egyes pillanatát a jövőre gondolva éled. Gimibe mész, hogy aztán fősulira mehess, hogy majd jó állásod lehessen, és megengedhesd magadnak, hogy a gyerekeidet főiskolára küldhesd, hogy aztán nekik is jó állásuk legyen, szép házat vehessenek, és megengedhessék maguknak, hogy a gyerekeiket főiskolára küldhessék."

Na, a krimik után, azt hiszem az ifjúsági regények is lekerülnek az olvasnivalók listájáról. Szerettem Greent. Régen. Mikor olvastam az Alaska nyomábant, aztán Katherine történetét is megkedveltem, de a hanyatlás a túlértékelt Csillagainkban a hibával kezdődött. És most itt van ez... a Papírvárosok, ami még lejjebb vitt. Biztos bennem van a hiba, vagy csak azzal, hogy felnövünk, és hátrahagyunk dolgokat, amik régen még örömet okoztak, de mostanra már nem tud velük mit kezdeni a megváltozott ízlésünk. Szerint itt is kb. ez lehet a helyzet. Ugyanis ez a történet nem csupán untatott... bosszantott is. Mert nyálas és semmitmondó, olyan "amerikai álom" módon giccses és sablonos is egyben. Van a csinos, népszerű, mindenki által kedvelt gimis lány, akiért na mit ad Isten, odavan a főszereplő srác is... aki természetesen egy láthatatlan kis nyominger, aki jófiús módon a háttérbe húzódva talpalja végig a gimi 4 - számára - szürke évét, mialatt a kortársainak 90%-a azt sem tudja, hogy mi a neve, vagy, hogy a világon van. Aztán ez a történetesen nagyon népszerű csodalány eltűnik. És... senkit nem érdekel? Nyilván... lelépett egy gimis lány, ki tudja hova, de csak a kis lelkes nyomi srác az aki követni kezdi a lány által hátrahagyott nyomokat... mert most kapaszkodjon mindenki, ő élete szerelme és most nagyon megtalálja, és nagyon megmondja neki, hogy 4 éve titkon érte epekedik, és aztán happy ending. Persze. Két dolog irritált. Q és Margo. Vagyis a két "főszereplő". Kezdjük az utóbbival. Alaskával ellentétben Margo számomra egy kidolgozatlan karakter maradt: miért volt érte mindenki annyira oda? Mitől volt ennyire rohadt különleges? Hogyan lehet az, hogy ez a hiperszuper érdekes és egyedi lány mégis a gimi legnagyobb bájgúnárjával járt. Vagy miért volt éppen a "legjobb" barátnője, a suli cicababája, akinek olyan kis baba arc van, hogy őt meg ezért imádja olyan nagyon mindenki. Volt egy-két izgalmasabb megmozdulása Margo-nak, de ennyiben ki is múlt a szerepe. És Q. A sablonosság maga, két lábon. 4 év alatt nem élt semmit: bejárt a suliba, hazament, leckét írt, és levegőt vett. Ennyi volt Q az érettségig. Jajj, bocsánat, titokban még a suli legjobb csajáról álmodozott. Egy buliban nem vett részt, egy piát nem döntött le, egy randin nem volt, egy csókot nem tapasztalat, egy kaland nem történt az életében... nem is élt, inkább mondjuk, hogy vegetált. És most hirtelen, a búcsú és az utolsó bál előtt mindezt megpróbálja bepótolni. Ahogy ki is van mondva: vannak dolgok, amiket a többi diák most csinál majd utoljára. Q pedig először. Üdv a való világban te kis szerencsétlen. Legalább ott a két haver aki mindebben megpróbál segíteni neki... de minek? Megtalálni valakit, aki valójában nem is akarja, hogy megtalálják... mert lány létére legalább van annyi vér pucájában, hogy a nyakába vegye a nagyvilágot, és továbblépjen, keressen valami kalandot, akármit... éljen. Mert a végén úgyis csak az élmények maradnak majd. Ennek a olvasásnak végül mindent összegezve két értelme volt a számomra: egy, hogy le kell lassan számolni az ifjúsági regényekkel - és megerősített, hogy Green igenis egy túltolt író. Kettő, hogy legalább megtudtam, vannak papírvárosok. Tanultam valami újat... az is valami. Kösz Green, itt most elbúcsúztunk. Szép volt a kezdet, de el kell engedjelek... már elmúlt.

Értékelés: 5/2,5

Quentin Jacobsen egész életét azzal töltötte, hogy távolról csodálta a hihetetlenül kalandvágyó Margo Roth Spiegelmant. Így aztán, amikor a lány nindzsának öltözve kinyitja Quentin ablakát, bemászik rajta az életébe, és magával invitálja egy nagy fantáziával kitervelt bosszúhadjáratra, a fiú vele tart. Egész éjszakás kalandjuk után új nap veszi kezdetét, s amikor Q megérkezik az iskolába, megtudja, hogy a mindig is enigmatikus Margo ezúttal valódi rejtéllyé lett. Hamarosan kiderül azonban, hogy vannak bizonyos nyomok, amelyek felderítése csak rá vár. Ezzel olyan csapongó kaland veszi kezdetét, amelynek során minél közelebb kerül, annál kevesebb tárul fel előtte a lányból, akiről azt hitte, jól ismeri. A Printz-díjat elnyerő John Green azzal a ragyogó szellemességgel és izzó érzelmi őszinteséggel tér vissza, amely olvasók egy egész új generációját hozta lázba.