ROBERT MERLE: KÉT NAP AZ ÉLET

"Szeretnék én is hinni valamiben. Igen, ha tudni akarod, ez a lényeg: hinni! Bármiben! Bármilyen sületlenségben! Fő az, hogy hinni lehessen! Ez ad értelmet az életnek. Te – te istenben hiszel. Alexandre a lakókocsiban. Dhéry a bezsebelendő milliókban és Pinot a golyószórójában. Én – én nem hiszek semmiben. De hát végülis mit bizonyít ez? Azt, hogy fiatal koromban nem voltam elég okos, és nem értettem meg, milyen hasznos ostobának lenni."

Jó pár év kellett hozzá, de végre kipipálhattam az első Merle regény-élményem is. Hazudnék ha azt mondanám nem tartottam tőle. Emlékszem, még gimnazista lehettem, amikor első alkalommal beleolvastam az Állati elmékbe. És nem értettem. Valószínűleg még nem voltam kész rá, hogy találkozzunk. Pedig valamilyen rejtélyes oknál fogva Merle mindig is izgatta a fantáziámat: vajon milyen stílusa, hogyan ír, mennyire lesz nehéz... hogyan tud egy átadni egy háborús történetet a többiek után, mint például Remarque vagy Shaw, esetleg Hemingway, akik anno megszerettették velem ezt a "műfaj". Ezért is adtam egy esélyt a Két nap az életnek. Legyen jó. Vegyen le a lábamról. Érje el, hogy megszeressem... Mennyire sikerült? Megpróbálom összefoglalni. Röviden.

Nos, történetünk elején kell egy kis idő mire rájövünk, hogy a négy felskiccelt katona közül végül melyikük is lesz a valódi főhőse ennek a regénynek. Vagy antihőse... ezt mindenki döntse majd el maga. 4 barát. 4 katona. 4 fiatal, akiket egymás mellé sodort a háború. 4 férfi, akik várják a kijutás esélyét Franciaországból. Nem mondja ki a regény hol vagyunk pontosan. De nem is kell. A II világháború közepén, a visszavonulás kellős közepén, a tengerparttól alig távol várják, hogy behajózzanak. Hogy végre feljussanak egy hajóra és eljussanak Doverbe. Várják a szerencsét. Várják, hogy történjen valami. Vagy jön majd egy hajó, az ő hajójuk... vagy jönnek a németek, az ellenség, akik már szinte a kanyarban vannak... és ezzel együtt fogság. 4 ember. 4 különböző hozzáállással. Alexander talán a legszerethetőbb közülük. Reálisan látja a dolgokat, ő tartja össze a társaságot, ő ennek a miniatűr "államnak" - amit négyen alkotnak a szanatórium udvarán - a centruma. A mozdíthatatlan középpont, akihez újra és újra visszatér a többi szereplő a történet során. Mellette lép be a képbe Maillat, akit aztán követni kezdünk. Ő megpróbál kijutni. Küzd, bár talán ezt túlzás annak nevezni. Inkább sodródik az embertömeggel. Hátha sikerül. Bár csak az angol katonáknak van esélye feljutni egy-egy hajóra - ami nem mellesleg nem jelent semmit, ugyanis a legtöbb azonnal nyílt célponttá válik, amint eltávolodik a parttól - mégis, Maillat felküzdi magát egyre. Teljesen feleslegesen. Hamarosan újra ott áll, ahonnan elindult. Alexander ellenpontjaként aztán ott lesz még a rövidlátó, pocakos Dhéry, aki hatalmas kérdőjel, ugyanis a mintakatona szöges ellentéte, mégis, a való világban, az emberi kapcsolatokban talán a legéletképesebb a négyesből. Saját maga érdekeit szem előtt tartva a túlélésre játszik. Lesz ami lesz. Nem kell támogatni, szeretni vagy elfogadni. Mégis van benne valami mélyről fakadó élni akarás. És ezért mindent elkövet. Végül pedig a negyedik, Pierson, a kis "pap". Róla nem is igazán van mit mesélni, ő jut a legkevesebb szerephez. És ők négyen, akiket valamilyen oknál fogva egymáshoz fűzött a háború, őrzik az egyetlen biztos pontot adó lakókocsit. És a kivárásra játszanak. Elmennek. Visszajönnek. Mesélnek... emlékeznek.

Ha látta valaki az új Nolan filmet, nos, talán ahhoz tudnám hasonlítani a történetet. Túl friss lehet bennem még az az élmény, mégis, olvasás közben valamiért folyton az volt előttem. Az a hangulat. Az a tengerpart... azok színek. Nem tudnám azt állítani, hogy ez a legjobb, vagy legizgalmasabb háborús történet ami valaha olvastam. Pedig a közepébe csap már a legelején. Bár már a harcok nem dúlnak, mégis, a visszavonulás feszültsége is éppoly izgalmas tud(na) lenni. Hullámzóan, de egyébként az. Ami furcsa, hogy nem volt kivel igazán "menni". Akiért szívből tud szorítani az olvasó. Valahogy sikerült Merlének távol tartania a szereplőket, mintha egy áttörhetetlen üveglapon engedné csak elénk őket: megfoghatatlanná téve ezáltal mindegyiküket. Ettől függetlenül ez egy kifejezetten szép regény. Aki szereti háborús történeteket, valószínűleg ezt is szeretni fogja... olvastatja magát, gördülékeny és fenntartja az érdeklődést. Egy délután alatt kipörgettem. Nem lett igazi kedvenc, de egy percét sem bántam meg annak az időnek amit rászántam. Kíváncsi vagyok, hogy ez más Merle könyv esetében is így lesz e. Meglátjuk. Jöhet valami más. Az első meggyőzött.

Értékelés: 5/4

Fülledt nyári szombat délután. Tengerkék ég, égszínkék tenger. Lustán nyújtózik a fövenypart a halkan surrogó, elhaló hullámokba… De ezen a napsütötte francia tengerparton, ezen az egyre keskenyedő földsávon francia és angol katonák tízezrei várják szívszorongva a behajózást, az élet lehetőségét. Előttük a tenger, mögöttük a közeledő német hadsereg, felettük a horogkeresztes bombázók: Dunkerque, 1940 júniusa. Ebből a tehetetlen várakozásból ki akar törni egy francia katona, és két nap alatt megjárja a poklot, megpróbál mindent, csak hogy tovább élhessen… Tiszta szerkezet, sodró lendület, lüktető izgalom, mélységes emberiesség teszi felejthetetlenné a 2004-ben elhunyt Robert Merle Goncourt-díjas regényének megrázóan hiteles mondanivalóját.