MURAKAMI HARUKI: NORVÉG ERDŐ

"– Vannak ezek a nagy sütisdobozok, amikben többféle aprósütemény van összeválogatva. Van köztük olyan, amit szeretsz, és olyan is, amit nem annyira. Először kieszegeted belőle azokat, amiket szeretsz, végül nem marad benne más, csak amit nem szeretsz. Én mindig erre gondolok, amikor valami rossz dolog történik velem. Ha most ezeket szépen lenyelem, utána minden rendben lesz. Mert az élet egy sütisdoboz."

Az író munkásságával viszonylag későn találkoztam. Persze hallottam róla, átsiklottam kritikákon, sőt, az is megmaradt bennem, hogy egyfajta "irodalmi szupersztárként" emlegetik. És mindig a Norvég erdő volt az ami valahogy megtalált... hát megadtam neki az esélyt. Őszintén, a legnagyobb probléma az volt, hogy nem éreztem: nekem való lenne. És ez a hátteréből fakad. Nem tudom ki hogy van vele, de valahogy a távol keleti kultúra tőlem mindig távol állt. Nem szerettem a filmjeiket, mangákkal egyenesen ki lehetne üldözni a világból, és nem, még az utazás szempontjából sem igazán talált meg ez a világ. Valamiért. Aztán ezek falak szépen fokozatosan kezdtek lebomlani... megpróbáltam nyitni, és így a Norvég erdő is átcsúszhatott végül a szűrőn. Ez egy baromi jó döntés volt visszagondolva. Most már elismerem, hogy Harukinak tényleg helye kell legyen az irodalmi élvonalban, és azt is, hogy valamit - bármit - egyszer kell tőle olvasni. Lenyűgöző és egyben elegáns az a stílus amit képvisel. A hatvanas évek zenéjének, hangulatának megteremtése, a főiskolai hallgatók mindennapjai, egy fiatalember első, reménytelen és hősi szerelme... ez mind-mind benne lesz a Norvég erdőben. Egy olyan regény, amely a halálra és a veszteség érzésére összpontosít.

Egy csendes és komoly főszereplőt kapunk, Torut, aki főiskolai hallgató Japánban... az ő történetét ismerhetjük meg ebben a regényben. Illetve még Naokoét, egy gyönyörű és introspektív fiatal nőét, hiszen Toru minden figyelmét és gondolatát voltaképp neki szenteli, de a kettejük kölcsönös megszállottságát a legjobb barát tragikus halála határozza meg. Kizuki hirtelen halála óta kísértetjárta életet élnek mindketten... Ő és Naoko megosztják ezt az élményt, úgy tűnik csak együtt tudják túlélni azt, hogy a kapocs, ami őket is összekötötte, eltűnt, kihullott ebből a hármas társaságból. És már csak ők maradtak. Toru elkezd alkalmazkodni az egyetemi élethez, a magányhoz és az elszigeteltséghez, amellyel ott találkozik, ráadásul Naoko jelenléte sokszor elviselhetetlenné teszi az élet nyomását és felelősségét. Ahogy egyre inkább önmagába süllyed, és visszavonul a saját, belső világába... nos, beüt a villám: egy vadul független és szexuálisan felszabadult fiatal nő, Midori, aki totális ellentéte a túlidealizált és felmagasztalt Naokonak. Toru mellett a könyvnek sok érdekes karaktere van, de a legfontosabb és legmeghatározóbb az a három nő, akik mint egy-egy alappillér határozzák meg a főhős életét. Egy olyan történetben, ahol a negativitás az alapfelütés, egy olyan karakter, mint Midori: maga a friss levegő. Számomra ő biztosítja az egyensúlyt az egész történetben. Felszabadult, frissítő. Olyan, mint a napsütés egy egyébként komor napszakban. Sajnos az ő jelenléte is sokszor kevés: ez a regény végtelenül lehangoló. De ettől függetlenül szép is. Toru gyermekkori barátja, Kizuki már elbukott, és Naoko a mélység szélén áll... kérdés, hogy maga a főszereplő, aki egy kereszteződéshez ért az életében, vajon milyen utat választ majd. Ez adja a regény sötét oldalát... és a mentális betegség kérdésének vizsgálata. Toru kénytelen választani Naoko és Midori között: élet és halál között. És a vívódás kíséri végig az egész olvasmányt. De fel a fejjel: a sötétség közepette rengeteg könnyebb pillanat is van, és az író száraz humora sikeresen behatol a feszültségbe. Mindenképpen ajánlom. És még a japán kultúrát is sikerült közelebb hoznia hozzám... pedig ez szinte lehetetlennek látszott. Jöhet más is az írótól, felkészültem.

Értékelés: 5/5

A Beatles Norvég erdő című legendás dala Toruban felidézi az első szerelem emlékét, azt az időszakot, amikor beleszeret elvesztett barátja szerelmébe, Naokóba. Egyszeriben visszacsöppen a húsz évvel korábbi Tokióban töltött diákéveibe, abba az életbe, amelyet viharos barátságok, szeszélyes fellángolások és szakítások, alkalmi szeretkezések, érzelmi zűrzavarok, veszteségek és beteljesületlen vágyakozások tettek emlékezetessé. Újraéli a találkozást a szókimondó, öntörvényű lánnyal, Midorival is, aki a felnőtté válás határán arra késztette, hogy válasszon múlt és jövő között. Könnyednek tűnő, rafinált történetében Murakami megidézi az 1960-as évek diáklázadásainak hangulatát, a szabad szerelem, a nagy ivászatok, az élvezetek kamaszos, provokatív hajszolásának popzenés világát. Ám a felszín alatt leheletfinom érzékenységgel ír életről, halálról, és a felnőtté válás mélypontjai és magaslatai közt hányódó fiatalság sebezhetőségéről.