IRVINE WELSH: TRAINSPOTTING

"Mind nagy reményekkel kezdünk aztán lemondunk róla. Rádöbbenünk, hogy előbb vagy utóbb úgyis meghalunk anélkül, hogy megtaláltuk volna a választ a nagy kérdésekre. Mindenféle bonyolult elméleteket dolgozunk ki, amik egyszerűen csak más szempontból nézik a mindennapi valóságot anélkül, hogy a nagy és igazi dolgokra vonatkozó tényleges tudásmennyiségünk akár egy fikarcnyit is nőne. Alapvetően mind rövid és kiábrándító életet élünk. Szarral töltjük meg az életünket, olyasmikkel, mint karrier meg kapcsolatok, próbáljuk elhitetni magunkkal, hogy nem minden értelmetlen."

A Trainspotting pontosan az a regény volt, ami elsőre nem fogott meg. Sőt, emlékeim szerint harmadszorra sem. A teszt mindig ott dől el, hogy valahol, voltaképp teljesen mindegy elöl vagy hátul, tehát valahol felcsapom a regényt, és mondjuk úgy fél - egy oldalt elolvasok, hogy átmegy e próbán. Úgyis eldől, hogy mennyire passzolunk egymáshoz. Kb olyan ez mint az első csók. Hát Welsh és én nem passzoltunk. De mivel állítólag egy 'must have' sztori, mégis megvettem, feltettem a polcra... és szépen meg is feledkeztem arról, hogy nekem ez is van. Aztán valaki megnézette velem a filmet. Amit ez első 30 percben megutáltam... aztán beleszerettem. Még most, évekkel később is pontosan megvannak a legerősebb jelentek, sőt, azt hiszem azt is kijelenthetem, hogy talán a filmtörténelem egyik legundorítóbb jelenetét is ennek az élmények a számlájára írhatom. De beütött. (És ez volt Ewan McGregor egyetlen filmje amiben nem utáltam). És ezek után jött a regény újra. Megküzdöttük... az eleje kemény volt. De megérte, és szép lassan rájöttem, hogy Welsh stílusát meg lehet szeretni... vagy inkább elismerni és méltányolni. Mert stílusa, na az van. És ezt a regényt aztán odacsapta, ahogy kell. Bár... regény ez? Vagy sok-sok kis novella egyvelege? Mindegy is, a lényeg maga a történet, és szereplők... mert ilyennel is ritkán találkozni szemtől-szemben. Üdv hát Skócia herion-mámoros, mocskos világában.

A Trainspotting egy társadalmi hullámon hozza el nekünk a drogosok, tolvajok, függők és prosik skót közösségét - nem akarsz ilyen emberekről olvasni? Dobd is félre, akkor nem fogod szeretni ezt a könyvet, mert itt más nem lesz: jön Skócia legalja és nem is akárhogy - lesz itt egyes és harmadik személyben elénk tolt narratíva, karakterpontok közötti váltakozás, szóval eltérő és más-más perspektíva a fenti alanyokkal. És bár ki akarna belehelyezkedni egy heroinfüggő beteg agyába, aki csak a következő adagját akarja, vagy egy másik beteg srácéba, aki a világát sem tudja... mégis, itt jön majd ki Welsh igazi tehetsége; mert bármennyire hihetetlen is elsőre, mégis van ezekben a szereplőkben valami "szerethető" - mindezt pedig annak ellenére, hogy erkölcsi szempontból megkérdőjelezhetőek, mind a problémáik, mind a tetteik, mind ők maguk. Mégis a sok sz@r ellenére, van nekik egy nagyon sötét és mégis vidám humorérzékük, ami a felszín alatt inkább már szívszorító. És igen... valahogy rávesznek, hogy együtt érezzünk velük. Ők azok az arcok, akik ott vannak a halom alján. Nagyon lent, hidd el. Mégis, ez az ő személyes harcuk; mindennel szemben. Az elvárásokkal, a jövőjükkel, a függőségükkel... egymással, önmagukkal. Az élettel. Renton, a beteg Srác, Begsbie, Spud... mind egy-egy fejezet főszereplője, mégis, ha ki kell emelni valakit, akkor az Rents. Többé-kevésbé talán ő kapja a legnagyobb fókuszt a többiek mellett. Amit végül ebből a regényből megtanultam, miután az utolsó oldalt is elolvastam, hogy a végső konklúzió tök egyszerű; mindegy mi történik velünk, mindegy mikor és az is, hogy hogyan. A végén mindenki egyedül marad. Egyedül - Mindenki. Nem túl felemelő. De lehet hogy igaz. És talán az is, hogy nincs az az ember, akiben 100%-ig meg lehet bízni, akit teljesen, az utolsó gondolatig ki tudunk ismerni. Talán még magunkat sem. Lesznek benne nagyon durván beteg dolgok és kimondottan undorító részek; a HIV fertőzés, rák, drogos beállások, egymás tűinek használata és úgy alapjáraton a higiénia teljes hiánya, gyerekhalál, gyilkosság, korlátok és felelősségmentes szex és stb... lehetne folytatni még jó sokáig. De ők is csak emberek. Vesztesek és szenvedélybetegek és bűnözők; de az érzelmi és erkölcsi küzdelmük valóságos. Ez egy olyan könyv, amit mindenkinek ajánlanék? Egyáltalán nem. Tele van emberi csüggedtséggel, szánalmas is sok helyen és mindezt skót dialektusban tolják végig. Ez azt hiszem sok olvasót veszít már az elején. De ha sokféleképpen és sokfélét próbálsz olvasni, próbáld ki a Trainspotting-ot. Nem fogsz csalódni.

Értékelés: 5/4,5

„Válassz minket! Válaszd az életet! Válaszd a jelzáloghitelt; válaszd a mosógépet; válaszd az autót; válaszd a fotelt, ahonnan kényelmesen nézheted azokat az agyelszívó, lélekölő vetélkedőket, miközben szemét kaját tömhetsz a pofádba. Válaszd azt, hogy elevenen elrothadsz, hogy öregségedre magad alá pisálsz és szarsz egy otthonban, hogy csak egy kurva nagy szégyellnivaló terhet jelentesz azoknak az önző, elbaszott kölyköknek, akiket a világra hoztál. Válaszd az életet! ”