CARLOS RUIZ ZAFÓN: MARINA

"Aznap éjjel Mihail azt mondta, hogy az embernek csak kevés felhőtlenül boldog időszak adatik az életben. Olykor csak néhány nap vagy hét. Máskor évek. Szerencse kérdése. Ezeknek az időknek az emléke örökre velünk marad, és olyan álomvilággá alakul, amelybe egész életünkben hasztalanul igyekszünk visszatérni."

Teljesen odavoltam, hogy végre megjelenik valami olyan könyv is Zafóntól magyar fordításban, ami nem az Elfeledett Könyvek Temetőjének a része. Félreértés ne legyen, óriási rajongó vagyok, és a Lelkek labirintusa, a befejező rész, még mindig várat magára, mert egyszerűen nem akarom, hogy vége legyen a sorozatnak - de a Marina más. Vagyis más volt. Megpróbáltam félretenni azt a nem elhanyagolható tényt, hogy Zafón ezt sokkal fiatalabb korában írta, és ez itt nagyon fontos... hogy ne legyenek vérmes reményeinek. Sajnos nekem ennek ellenére is voltak, és valószínűleg emiatt ért egy kisebb fajta csalódás. Összességében szép dolognak tartom, hogy híres, befutott, nagyra tartott írók olyan írásai is kiadásra kerülnek, amelyekről elfeledkeztek, amik valamilyen szerencsének köszönhetően elkerülnek (lásd például az új Hemingway novellák felbukkanását) de mindig is fenntartással kezeltem az olyan írói kezdeményeket, mint amilyen a Marina is. Zafón is egy olyan íróvá vált az olvasói szemében, hogy akarva akaratlanul is elkezdünk elvárni egy szintet... egy szintet, amit A szél árnyéka hihetetlen magasra tett, szinte azonnal. És akkor valamilyen oknál fogva mégis úgy érzi egy író, egy kiadó, vagy akár egy örökös - és ezt most általánosságban mondom -, hogy régebbi, korai kezdeményeket, befejezetlen műveket, vagy fiatalkori próbálkozásokat is meg kell jelentetni. Nem akarok rosszindulatú lenni, de sok esetben nálam ez a 'plusz pénz' harangot kongatja meg, mint a filmek esetében is, amikor egy nagyobb sikert a sokkal bénább folytatásokkal fejelik meg. Indokolatlanul! A Marina kezdete nekem visszahozta azt a Zafón -stílust, amibe évekkel ezelőtt beleszerettem, és ez kitartott körülbelül a regény feléig. Aztán megszakadt a lelkesedésem sajnos. De kezdjük az elején, hogy pontosan miről is szól - nyugalom, a helyszín ismét Barcelona lesz, ez legalább adott, megszokott és őszintén: hiányzott volna. Valahol az 1980-as évek környékén járunk, bár a mágikus időtlenség miatt a történet játszódhatna voltaképpen bármikor. Zafón gótikus meséje ismét ad nekünk olvasóknak nyomorult szerelmet, sejtelmes katalán helyszín... és eddig jól is vagyunk. Ehhez csapódnak aztán majd tudományos kísérletek, illetve furcsa teremtmények kissé elvont szálai is. És itt vesztettem el a kedvemet én is...

A könyv Oscar Drai szemszögéből meséli el ezt a rövid történetet - egy tizenöt éves bentlakásos iskolai tanuló meséjét, aki egy elhagyatott házat akar felfedezni, de helyette találkozik Marinával, illetve a lány édesapjával, a művész German-nal is. Hamarosan barátsággá alakul ki ennek a három embernek a kapcsolata, és ez az excentrikus család Oscar mindennapjainak része lesz. Legfőképpen persze Marina, aki rövid időn belül maga mellé fogadja Oscart a kalandjai során is - így osztja meg vele a titkot, ami minden hónap utolsó vasárnapján a közeli temetőbe vonzza majd őket: egy titokzatos, fátyolos nő egyetlen rózsát helyez el egy jelöletlen sírra. De vajon miért? Zafón simán és gyönyörűen szövi össze a valóságot és a mágiát, a sci-fi-t és a babonát, ahol a bánat együtt jár örömmel és izgalommal, és egy olyan lenyűgöző történetet mesél el, melyet részben maga Barcelona alakított ki - hasonlóan a többi regényéhez - amely baljós, melankolikus, és időnként szörnyű is egyben. A város hangulatos ábrázolása itt is él, olyan mintha minket, olvasókat is oda tudná repíteni Zafón - akár egy mondatával, - és ebben van az egyik legnagyobb értéke ennek az írásának is. Lesz itt őrület, sötétség, gótikus hangulat és... csavar is, kisebb jóindulattal szólva. Szerettem, úgy a történet feléig. Felépített egy lenyűgöző és bonyolult világot, és bár a főszereplő egy tizenéves fiú, sokáig még sem éreztem azt, hogy egy YA regényt tartanék a kezemben... na de utána. Az utolsó 50-60 oldalon mindezt a képet olyan aprólékosan zúzta szét az író, hogy a végén már abban sem voltam biztos, hogy vajon ezt tényleg ő írhatta e. Felszínre tört egy hihetetlen élénk fantáziával író fiatal srác képzelete, aki aztán kirúgta a tartólábát ennek a történetnek... de rendesen. Ha szimplán egy kortárs történetként fejezi be, esküszöm, imádtam volna. Kár volt ezt a természetfeletti vonalat beleerőltetni... Kár volt érte, nagyon. De ami fontos, hogy ha időrendben visszanézzük, már látszik, hogy mekkora tehetség volt már ekkor is Zafónban, hogy benne volt már a kezében A szél árnyéka, és a folytatások is ott lapultak valahol... stílusgyakorlatnak rendben volt a Marina, de a végét elragadta a fantázia. Nekem a befejezés megölte a mesét, de ennek az embernek azt hiszem bármit képes lennék megbocsátani.

Értékelés: 5/3

Lelkünk padlásán valamennyien őrzünk egy-egy titkot. Íme, itt az enyém. 1980, Barcelona. Óscar Drai, egy óvárosi bentlakásos intézet lakója szívesen barangol az iskola környékén omladozó régi paloták közt. Egy alkalommal be is merészkedik az egyik elhagyatottnak látszó épületbe, ahol a látszat ellenére laknak: egy festőművész és kamasz lánya, az írói ambíciókat dédelgető bátor, szépséges Marina. A két fiatal közt szerelmes barátság szövődik, és a lány egyszer elviszi Óscart a titokzatos árnyakkal teli régi temetőbe. Az egyik sírhoz rendszeresen kijár egy lefátyolozott személy, akiről nem lehet tudni, nő-e, férfi-e vagy inkább kísértet. Letesz egy szál virágot, aztán ellebeg. A síron nincs név, csak egy szétterjesztett szárnyú fekete pillangó vésete. Óscar és Marina a jelenést követve további fekete pillangók nyomára jut, és vérfagyasztó kalandokba keveredik. Ruiz Zafón fantáziájának ezúttal semmi sem szab határt (legkevésbé a valóság). Szívfájdító és félelmetes mesét írt, amelyről a bevezetőben bevallja, hogy a legnehezebben kategorizálható és egyben a legszemélyesebb regénye.