KATE MORTON: A TÓPARTI HÁZ

"Anthony iránti szerelme az évtizedek során elmélyült és megváltozott: az élet kihívásokat vetett kettejük elé, és a szerelem alkalmazkodott, hogy szembenézzen ezekkel a kihívásokkal. A szerelem idővel azt kívánta, hogy valaki mást helyezzen előtérbe, hogy áldozatot hozzon, hogy kormányozza az ütött-kopott hajót, el ne merüljön a viharban. Ám Bennel a szerelem olyan volt, mint egy kis evezős csónak, amelyben nyugodtan lebeghet mindenek felett."

Amikor magyarul megjelent az első Kate Morton regény, a Felszáll a köd, rohantam, hogy megvehessem, mert hihetetlen érdeklődés övezte a könyvmolyok körében. És ott, akkor, kicsit beleszeretettem az írónő stílusába és történetébe, így aztán adta magát, hogy futószalagon jött a többi is: először Az elfeledett kert, aztán a Távoli órák, végül a mostani, A tóparti ház. Most, négy olvasmányélmény után azt kell mondanom, hogy elég hullámzó volt a kapcsolatunk. Anno a Felszáll a ködről nem is született blogbejegyzés, és ennyi év után már lehet, hogy nem is fog... esetleg egy újraolvasás után lenne értelme. Az elfeledett kert kicsit elmaradt az elvárt szinttől, de azért szerettem olvasni, majd a Távoli órák visszahúzta a görbét, és úgy éreztem újra jó nyomon járunk. De A tóparti ház sajnos nem tudta nálam megugrani a szintet. Összességében: Morton-t egyébként egy jó írónak tartom, de azt gondolom, hogy meg kellett volna állnia kicsit, vagy szünetet tartani, mert sem az újabb történetek, sem a színvonal nem a régi már. Egyszerűen? Sablonos. Más nevekkel, kicsit más karakterekkel, de szinte minden regénye ugyanaz: legalább 2 szálon futó cselekmény - az egyik valahol a 21. században, a másik olyan 70-90 évvel korábban, lehetőleg valami arisztokrata család körül szőtt mese, amihez aztán hozzá lehet dobni a sejtelmes és hangulatos angol vidéket, néhány titkot, egy jó kastélyt vagy udvarházat és bumm... kész is a forma. Újra. Ez amúgy elsőre jó. Még talán másodszorra is...de négyszer (és most csak a magyar kiadásokról van szó) elsütni ugyanazt? Nem tudom, én ennél azért többet vártam volna attól, aki a Felszáll a köd-öt megírta. Mert mindettől eltekintve látszik, hogy van fantázia ezekben a könyvekben, és Kate Morton legnagyobb erényét is itt kell megjegyezni: elképesztő ügyességgel képes megjeleníteni a helyszíneket, beállítani a képeket és azt éreztetni velünk, olvasókkal, hogy szinte egy filmet nézünk, mert minden egyes mondata a szemünk előtt építi fel a díszletet amiben az események pörögnek. Viszont ez inkább mindig a régebbi korokra igaz. Amennyire erőteljes idő-és helyérzetet ad a kezünkbe a múlttal kapcsolatban, nekem annyira gyenge marad a jelenkori eseményeknél. És ez A tóprati háznál is érződött;

Szerettem elkezdeni ezt a könyvet, ezt nem kell és nem is fogom letagadni... de a végére? Szerettem volna elhajítani, jó messzire. Az 1930-as években Cornwall-ban és 2003 Londonban járunk felváltva - ami már az említett megszokott felállás - és itt sem fogja rövidre Morton. Jó lassan, mint a rétestésztát nyújtja a szerző a cselekményt; meglenget egy-egy titkot mindkét idősíkban, aztán várunk. És várunk, és várunk, és várunk... és elfogyott 200 oldal és még mindig nem történt semmi érdekes. Mindezért kárpótolnak a leírások; az élénk és csodálatos képek amikkel Morton megadja a cornwall-i helyszínt, hogy szinte azt érezhessük, mi is ott vagyunk. És igen, szeretnénk ott lenni, mert meseszerű, és zöld, és titokzatos... és annyira brit. Itt él már vagy 70 éves titkot őrizve a főszereplő család - vagy ami belőlük megmaradt - és az ő emlékeik. És ide érkezik meg Sadie Sparrow, a londoni nyomozó, aki voltaképp menekül a fővárosból: a sajtó előtt információt szivárogtatott egy ügyről, amelyen dolgozott. És ez elég nagy hiba volt. Így vidéken, nagyapjánál húzza meg magát még elül a vihar, és itt botlik bele ebbe a 70 éve megoldatlan ügybe, ami a "tóparti ház"-hoz vezeti. Itt aztán beindul a nyomozósdi, hogy ki és mit tett, miért, meg mikor... bla bla bla. A legnagyobb hiba, hogy Sadie karaktere elviselhetetlenül lapos maradt és képtelenség volt közel kerülni akár hozzá, akár más karakterhez ebben a regényben. Mindenki megszorult kétdimenziós alakként, és nem is tudtak továbbfejlődni. Van itt persze beleerőszakolt szerelmi történet, hogy a romantikára vágyó olvasó is elégedetten sóhajthasson fel, de kérdezem, miért? Minek erőltetni ha nem megy? Lehet, hogy már én nőttem ki a rózsaszín, romantikus írásokból, vagy csak túlteng bennem a cinizmus, de ez az a szint amit én már nem tudok élvezni. A vége pedig megadja a kegyelemdöfést az egésznek. Hiába tűnt el 70 évvel ezelőtt Theo a tóparti birtokról, így utólag azt mondom, nem kellett volna még most is utána kutatni. Kate Morton a családi titkok és a sorsok összefonásának nagy mestere, de itt nem tudta megmutatni. Ezt a nyaraló detektívünk és az Edevane családtagok szemszögének váltakozása sem tudja megmenteni. Pedig még a Szent Iván éj is adott volt, hogy valami varázslatos történhessen. Elmaradt. Kár érte. A befejezésért pedig külön pontlevonás jár. Nem is értem, hogy gondolhatta ezt komolyan... csalódás. Szóval üdvözlet Loeanneth-ben: szép és illatos, na meg titokzatos... a borostyán, a harangvirág, a virágoskertek majd elárasztják az érzékszerveidet és az angol teádat is elszürcsölheted a tóparton, egy újabb Morton-féle kastély árnyékában... csak bele ne halj az unalomba.

Értékelés: 5/3

1933 nyara: az Edevane család ragyogó vidéki háza, Loeanneth készen áll a várva várt Szent Iván-éji estélyre. A tizenhat éves Alice, a szárnyait bontogató író talán mindenki másnál izgatottabb. Nemcsak mert végre kiötölte, mi legyen a váratlan csavar első regényében, hanem azért is, mert reménytelenül beleszeretett valakibe, akibe nem lett volna szabad. Ám mire Loeanneth órái elütik az éjfélt, amikor a tűzijáték csillogó fénye beragyogja az éjszakát, a családot súlyos veszteség éri, melynek hatására örökre elhagyják a birtokot. Hetven év múltán Sadie Sparrow nyomozó kényszerű szabadságát tölti Cornwallban egy kínos munkahelyi vizsgálat miatt, amelynek lezárultával talán még elbocsátás is várhat rá. Nagyapja vidéki házában unatkozik, igyekszik zavaros ügyeiről elterelni a figyelmét, amikor egy nap elhagyott házra bukkan, ahol mintha megállt volna az idő. Sadie megtudja, hogy a birtok története sötét tragédiával terhes, és hogy a lakók a szomorú esetet követően végleg elköltöztek. Elegáns londoni otthona dolgozószobájában az idős Alice Edevane éppoly precízen eltervezett életet él, mint amilyen történeteket rendkívül sikeres krimijeiben megír. Mígnem egy nap felbukkan egy fiatal rendőrnyomozó, aki kutakodni kezd a családja múltjában, hogy kibogozza mindazokat a szövevényes titkokat, melyeket Alice egész életében igyekezett mélyen magába zárni.