"E világ…az erőseké, barátom! Létezésünk szertartása azon alapszik, hogy az erősek a gyengéken híznak. Így van, tudomásul kell vennünk. Nincs rendben, de még ez a legjobb megoldás. Fogadjuk el, mint a természet törvényét mirajtunk. A nyulak is elfogadják kiosztott szerepüket ebben a szertartásban, és erősebbnek ismerik el a farkast. Védekezésül viszont a nyúl ijedős és ravasz, és likat váj a földbe, abba bújik, ha a farkas arra csatangol. Így éli túl a veszélyt. Tudja, mi telik tőle. Párharcra nem hívja ki a farkast."
Mit lehet még elmondani erről a regényről, amit előttem nem mondtak már el akár százan is? Talán csak azt, hogy sokáig vártunk egymásra, és azt hiszem megérte. Pár évvel ezelőtt még nem biztos, hogy tudtam volna értékelni... vagy nem olyan mértékben, ahogy azt megérdemli. Közhely, de ez tényleg az a könyv volt, amit nem bírtam letenni. Valamikor hajnalban sikerült végül becsuknom, de utána még sokat gondolkoztam azon, hogy akkor én itt és most mit is olvastam. Őszintén szólva tényleg arcul vágott Kesey, és mintha azt mondta: "Csinálj már valamit, idióta! Csak bamba és tehetetlen ne legyél!" Szép, vidám, zavaró, szívszorító, sokkoló - erős. Ez mind. Együtt. De kezdjük az elején. Először is, McMurphy életben van! A drámai feszültség McMurphy és Ratched nővér között egy ritka kincs a világirodalomban. Kesey létrehozott egy regényt, amelyben egy megállíthatatlan erő és a mozdíthatatlan "tárgy" ütközik egymásnak. Összecsapás. És ezt az olvasó is már mérföldekről látja, követi, ahogyan egyre csak közeledik, jön, jön... és be is fog csapódni. McMurphy a regény tragikus hőse - egy vörös fejű ír-amerikai bajkeverő, akit mindenki mélyen szeret vagy majd megszeret. A nagy nővér - Mildred Ratched, pedig maga az intézmény, a szabályok, a törvény, a rend megtestesítője. Kesey egy epikus összecsapást kelt életre a káosz és a rend között...és hidd el, ezt az összecsapást látni akarod. Bár én például nem láttam a Jack Nicholson - féle adaptációt, de tudom, hogy ő játssza a főszerepet a regényből készült filmben; mégis őt láttam magam előtt végig - McMurphy az amerikai szellem metaforájának is tekinthető. Ő a vállalkozó, az önindító, a szánalmas lázadó, aki meghozza a saját szabályait. Amikor McMurphy megérkezik az intézetbe szépen lassan kirajzolódnak a benti viszonyok is: vannak betegek, akiknek egész életen át tartó bennmaradás a sorsa, és az akutok, azok, akiknek az őrültsége ideiglenes és helyrehozható. És ami meglepő, hogy akadnak köztük, akik önként vannak bent. És persze ott van még az elbeszélőnk is, mert - az elvárásokkal szemben, legalábbis én azt gondoltam - de nem McMurphy mondja el ezt a történetet, hanem Bromden. Neki köszönhetőek talán a legjobb meglátások és mondatok az egész regényben, hiába nem ő a "főszereplő". Ő, a paranoid skizofrén narrátor mondja ezt is: "De ez az igazság, még ha nem is történik meg", (ha jól emlékszem, bár az idézet lehet, hogy nem pontos) - Ő az elejétől kezdve egy olyan történetet mond el az olvasónak, amelyben a szituációk észlelése pontosabban tükrözi az igazságot, mint a dolgok külső megjelenését. Az egyik legjobb elbeszélő, akit valaha hallgathattam.
Ken Kesey rendkívüli módon megragadja az előttünk álló kihívásokat a modern civilizációban, és képes ötleteit továbbadni a leggazdagabb képeken, amelyeket valaha is olvastam. A történet kissé zavaró lehet, időnként kizökkenhetünk a ritmusból, hiszen az elbeszélő paranoiás skizofrén, csapong, gyakran nehéz megkülönböztetni a valóságot és a hallucinációit - ugyanakkor hallucinációi néha pontosabban tükrözik a valóságot, mint maga a valóság önmagát. Értelmes ez a mondat így? Na mindegy. A lényeg, hogy meglepő módon minden karakter megtalálta a helyét a szívemben, és ez teszi a könyvet olyan figyelemre méltóvá és emlékezetessé. Ritkán használom ezt a szót, de ez tényleg egy monumentális regény... és ikonikus is. Hiába helyezi a cselekményt egy elmegyógyintézet falai közé, mégis, a lakókon, az őrökön, a nővéreken keresztül bemutatja a féktelen kormány elnyomásának gonoszságait a demokrácia intézményes formáiban - egy társadalomkritika, amit igenis komolyan kell venni. Fájdalmas és szívszorító, hogy szemtanúi legyünk az emberiség küzdelmének, hogy tisztességes életet éljenek, miközben a határokon belül kell maradniuk. Nem maga a fehér nyúl, ez a végső cél! Hiába vagyunk lent az üregében. Ha összefoglalhatnám az egész könyvet egy szóval, az az lenne, hogy ez a könyv a szabadságról szól - vagy arról, hogy a főszereplők hogyan szabadulnak fel a tudatuk bilincseiből. Talán azt lehet mondani, hogy McMurphy a gyógyszer, a gyógymód ezeknek az embereknek, akik maguk is azt hiszik, hogy csapdába estek. Egy börtönbe kerülnek, mert börtönben akarnak lenni. Még Ratchet nővér is csapdába esett akárcsak az "őrültek", mert semmi sem teszi a betegeknél különbbé, kivéve, hogy az övé az irányítás - és ez az egyetlen hely, ahol ő irányít. McMurphy pedig nem próbálja lecserélni Ratchett, hanem megpróbálja kiszabadítani a rabokat. Az egyik legjobb dolog, amit felfedeztem a könyv legjobb aspektusaként, az nem csak az, hogy megfigyeltem ahogyan McMurphy jelenléte azaz "gyógymódja" dolgozik-dolgozott a fogvatartottakon, hanem azt is, hogy ez Broom-ra is hat. Tekintve, hogy az egész elbeszélés az ő szemén keresztül bontakozik ki, megértjük, hogy ő nem egy csendes megfigyelő. Kezdetben süketnek és teljesen hülyének látszik, és senki nem ismeri fel, hogy a legértőbb megfigyelője az eseményeknek - csak McMurphy tudja. És ezzel... bármi is a regény vége, bármi is történik... McMurphy akkor is nyert.
Ken Kesey rendkívüli módon megragadja az előttünk álló kihívásokat a modern civilizációban, és képes ötleteit továbbadni a leggazdagabb képeken, amelyeket valaha is olvastam. A történet kissé zavaró lehet, időnként kizökkenhetünk a ritmusból, hiszen az elbeszélő paranoiás skizofrén, csapong, gyakran nehéz megkülönböztetni a valóságot és a hallucinációit - ugyanakkor hallucinációi néha pontosabban tükrözik a valóságot, mint maga a valóság önmagát. Értelmes ez a mondat így? Na mindegy. A lényeg, hogy meglepő módon minden karakter megtalálta a helyét a szívemben, és ez teszi a könyvet olyan figyelemre méltóvá és emlékezetessé. Ritkán használom ezt a szót, de ez tényleg egy monumentális regény... és ikonikus is. Hiába helyezi a cselekményt egy elmegyógyintézet falai közé, mégis, a lakókon, az őrökön, a nővéreken keresztül bemutatja a féktelen kormány elnyomásának gonoszságait a demokrácia intézményes formáiban - egy társadalomkritika, amit igenis komolyan kell venni. Fájdalmas és szívszorító, hogy szemtanúi legyünk az emberiség küzdelmének, hogy tisztességes életet éljenek, miközben a határokon belül kell maradniuk. Nem maga a fehér nyúl, ez a végső cél! Hiába vagyunk lent az üregében. Ha összefoglalhatnám az egész könyvet egy szóval, az az lenne, hogy ez a könyv a szabadságról szól - vagy arról, hogy a főszereplők hogyan szabadulnak fel a tudatuk bilincseiből. Talán azt lehet mondani, hogy McMurphy a gyógyszer, a gyógymód ezeknek az embereknek, akik maguk is azt hiszik, hogy csapdába estek. Egy börtönbe kerülnek, mert börtönben akarnak lenni. Még Ratchet nővér is csapdába esett akárcsak az "őrültek", mert semmi sem teszi a betegeknél különbbé, kivéve, hogy az övé az irányítás - és ez az egyetlen hely, ahol ő irányít. McMurphy pedig nem próbálja lecserélni Ratchett, hanem megpróbálja kiszabadítani a rabokat. Az egyik legjobb dolog, amit felfedeztem a könyv legjobb aspektusaként, az nem csak az, hogy megfigyeltem ahogyan McMurphy jelenléte azaz "gyógymódja" dolgozik-dolgozott a fogvatartottakon, hanem azt is, hogy ez Broom-ra is hat. Tekintve, hogy az egész elbeszélés az ő szemén keresztül bontakozik ki, megértjük, hogy ő nem egy csendes megfigyelő. Kezdetben süketnek és teljesen hülyének látszik, és senki nem ismeri fel, hogy a legértőbb megfigyelője az eseményeknek - csak McMurphy tudja. És ezzel... bármi is a regény vége, bármi is történik... McMurphy akkor is nyert.
Értékelés: 5/5
A félig indián származású Ken Kesey fellépése az amerikai irodalom színpadán szorosan követte a hatvanas évek elején a beatnemzedék látványos áttörését. Első regénye, a Száll a kakukk fészkére 1962-ben jelent meg, s magyarul is nagy sikert aratott. Merész, egycélú lendület, izgalmas cselekménybonyolítás, kitűnően megszerkesztett jelképrendszer, bizarr és mégis hiteles emberábrázolás jellemzi a művet. A színhely: elmegyógyintézet. A szereplők: ápoltak és ápolók. A téma: talpra tudnak-e még állni a szánalmas emberroncsok. A regény azt sugallja, hogy a reménytelen kiszolgáltatottságban is lázadni kell az embertelenség ellen, mert az áldozat – fájdalmas bár – nem céltalan: talán van még visszatérés az elveszett emberséghez.Kiadó: Európa, 2012
Eredeti cím: One Flew Over the Cuckoo's Nest
Fordította: Bartos Tibor
374 oldal, antikvár példányok, eltérő áron
0 Megjegyzések