SIMON MÁRTON: RÓKÁK ESKÜVŐJE

"Az a narancsliget, amit az út mellett láttunk,

akkor nyáron, a tengertől hazafelé a kocsiból,

az az elhagyatott, sötétzölden nyújtózkodó, az a

valószínűtlenül csendes, sűrű liget, ahol úgy

világítottak a gyümölcsök a fán, akár egy lusta

galaxis csillagai, úgy ringatóztak az alig érezhető,

délutáni szélben, ragyogtak, mint a Nap,

a kőkerítés túloldalán, a leszakadt tetejű,

romos ház kék falai körül, a kocsibejárón hagyott

bádogkád fölé hajolva, hosszan az út mentén,

a derékig érő gaz között a fák, zölden, sötétzölden,

titokzatosan és el nem felejthetően, messze

mindentől, az égető, árnyéktalan semmi közepén.

Mint az a narancsliget, olyan vagy,

ahogy most itt alszol."

Nem tartom magam akkora szaktekintélynek, hogy komoly értékelést tudjak adni költészetből, mert rengeteg pótolnivaló vár még rám - ez tény. Sok az elmaradás és sok az ismeretlen is, habár a nagy kedvencek megvannak - mégis, túl sok az olyan költő (főleg kortárs magyar irodalomban) akit még fel kell majd fedeznem. A verselemzést is szívből gyűlöltem az iskolában - és nem, nem azért mert nem szerettem volna olvasni őket: azért, mert egy adott véleményt kényszerítettek az emberre... és azt kellett bemagolni, visszamondani és haladni tovább a következőre. Azt, hogy nekem vagy neked személyesen mi volt róla a véleményed? Jelentett vagy mondott egyáltalán valamit? Ja, hogy az senkit sem érdekelt? Hát nem... és ez az ami idővel szépen kiírtja az emberből a kíváncsiságot is. Mert például jó kérdés, hogy jelent e egyáltalán valamit? Nem hiszem, hogy minden egyes vers amit életünk során elolvasunk nekünk szól... vagy, hogy értjük. Vagy, hogy kell e egyáltalán értetünk. Mert tegyük fel a kérdést: "Mire gondolt a költő?" - Hát honnan tudjam? Én írtam? Én csak azt tudom eldönteni, hogy nekem személyesen jelent e bármit is; felidéz mondjuk egy szép emléket, vagy egy barátot, egy utazást, egy olyan unalmas délutáni napot amikor semmi sem történt mégis boldog voltam valami miatt... vagy egyszerűen egy olyan élményt ad a vers, ami megmozgatja a fantáziámat, talán egy új ötlet születik meg bennem a hatására... vagy egyszerűen csak tetszenek a képek, amik olvasás közben megjelennek a fejemben. És miért lenne ez baj? Azt, úgy, és olyan módon soha a büdös életben nem érezhetjük és élhetjük át, ahogy azt maga az író tette. Az csakis az övé. És ha szerencsések vagyunk, a fentiek közül valamelyik élményben osztozhatunk vele abban a pár rövid percben. De ez az én vélemény. És ez Simon Marcira is teljes mértékben igaz. Nem akarom én megfejteni a világát, sem a magánéletét, vagy azt, hogy pontosan miből jött neki egy-egy vershez az ihlet. Csak hagytam, hogy hadd találkozzunk újra össze. Mondom mi lett a végeredmény.

Több "kritikában" is azt olvastam, hogy "ennek semmi értelme, csak egymás mellé dobált szavak, csapong, random... stb". Nem mondom, hogy egyetértek ezekkel a kommentekkel... de azt sem, hogy nem. Hasonló negatív megjegyzéseket kapott anno a Polaroidok is. Én azt a kötetet nagyon szerettem - az egyetlen hibája csupán (amiről sem a Polaroidok sem pedig Marci nem tehet), hogy hirtelen túl sokan kapták fel, szétposztolták a közösségi médiába és valahogy ezzel kiölték belőle a varázst - különlegesből hirtelen tucat lett. Legalábbis nekem. Aztán jött a Dalok a magasföldszintről, amivel nekem bebizonyította Marci, hogy nem csak jó és ütős mondatokkal tudja jól pofán verni az embert, hanem valóban jó író, hiszen itt a bizonyíték. A Polarodiok esetében egy-egy rövid mondattal képes volt megállítani az időt - a Dalokkal pedig olyan párbeszédet hozott létre író és olvasó között, hogy minden versét (ha nem is minden mondatát) élveztem. Ezért vártam nagyon ezt a kötetet is. Ráadásul Marci azt írta a Rókák esküvőjéről: "Nekem a másik jelentése tetszett igazán: a mocsári, vízparti lidércfényeket nevezték a rókák esküvőjének. Ez valami olyasmit jelöl, ami mindig messze van, épp csak megpillantod, misztikus, elérhetetlen, titok. Az egyik Kuroszava-filmben, az Álmokbban is van egy ilyen epizód, a kisfiú, aki eltéved, és a rókák esküvőjén találja magát, holott nem lenne szabad ott lennie. Ez - számomra - a beleütközés valamibe, ami nálad nagyobb és több, valami titokzatos és megfejthetetlen. Ez a félelmetes, de vonzó megpillantása valaminek, amihez semmi közöd, mégis nagyon látni akarod." - na itt lettem egy kicsit szerelmes még mielőtt olvastam volna az új verseket.

Minden összevetve? Szerettem... aztán nem. Aztán igen. És megint nem. Olyan volt mint egy újabb és újabb hullám. A Türkiz belépő, a Szeretni első versszaka (a folytatás már nem), Arról hogy mi a jó, Hallgatási gyakorlatok, Szer... ezeket tudtam szeretni. És még egy-egy kiragadott részletet a teljes egészekből. Rideg és villanó ez a kötet... nem tudom mit mondhatnék még Marci. Különös világ, ahol tényleg ott pislákolnak a lidércfények, ahogyan mondtad. Talán azért nem tudtam teljesen befogadni, mert kicsit már túlontúl melankólikus... főleg a gyász miatt, amit hál' Istennek még nem kellett megélnem. Ezért nem is érthetem. És ha csak ennyi benne a hiba, akkor azzal kibékülök. Nem könnyű megfejteni, de nem is hagytál a megfejtéséhez túl sok nyomot... van még benne bőven felfedezni való két olvasás után is. Még nem tudok dönteni. De volt amit szerettem. És már így is jó...

Értékelés: 5/3

Simon Márton harmadik kötetének költészete egyenes beszéd, kitérőkkel. Egy olyan belső monológfelvétele, amelyből az ébrenlét cenzorai még nem vágták ki a mindennapokat folytonos ostrom alatt tartó irracionalitást. Néha nehéz különbséget tenni élők és holtak között: van, aki távozik, és van, aki visszajár. Az emberi beszédet meg-megrepesztik a természet és a technológia szívhangjai. Belebotlunk egy papírpohárba, és mire felnézünk, a versmondatba már besétált egy őz. Vagy egy róka, amelyben a legtöbb hagyományos kultúra szerint soha nem lehet megbízni. Simon Márton versei azonban egy olyan világról szólnak, ahol lehet, hogy már csak a rókákban bízhatunk.