ANDRÉ ACIMAN: NYOLC FEHÉR ÉJSZAKA

"Talán mindössze itt akartam ülni és tűnődni, semmire se gondolni, magamba mélyedni, álmodni, meglátni minden szépséget, és ahogy az este folyamán egyszer sem engedtem meg magamnak, vágyni rá, ahogyan csak olyasvalakire vágyhatunk, akivel semmi esélyünk a viszontlátásra, vagy legalábbis hogy pontosan ugyanolyan feltételek közt találkozzunk újra, mégis elszántan vágyakozunk, mert a vágy tesz azzá, akik vagyunk, sőt jobbá tesz önmagunknál, meg a vágyakozás betölti a szívet.

Betölti a szívet.

Ahogyan a távollét és a gyász is betölti a szívet."

Oké, ez nem lesz egy hosszú bejegyzés, mert erről a regényről... és Aciman-ról is nagyon nehéz írni. Először a sokkal híresebb Szólíts a neveden könyvről akartam beszélni, de arról még valahogy nem jönnek a szavak, pedig vagy egy fél éve már, hogy olvastam (és láttam is). Talán akkor lettem egy kicsit szerelmes az íróba. Tudom, a történet - vagy inkább a film, nem? mert gyanítom azt többen látták - eléggé megosztotta a közönséget. Mind a téma, mind a nyíltsága, ahogyan mesélt. De ha a fanyalgók kicsit is túl tudtak lépni a korlátaikon, akkor egy gyönyörű szerelmi szálat kaptak és nem hiszem, hogy ezt bárki megbánta volna. Aciman nagyszerűsége nekem már akkor is abban rejlett, hogy milyen finoman mozgatja a szereplőit: tűpontosan fókuszál két emberre, két különböző és mégis hasonló emberre, akiket lassan, őrülten fontos vagy izgalmas cselekményszálaktól mentesen kezelve mutatva be nekünk olvasóknak. Mert ahogyan a Szólíts a neveden nyári történetében, úgy itt, a Nyolc fehér éjszakában sem történik semmi egetrengetően fontos dolog. Egy karácsonyi bulival indul a történet, ahol a névtelen főszereplőnk megismeri Clarát egy zsúfolt, new yorki lakásban, ahova voltképpen félreértések útján keveredik. És ez a lehengerlő nő egyszer csak a semmiből ráköszön a karácsonyfa mellett: "– Clara vagyok." Egymás mellett maradnak az éjszaka folyamán, de a főszereplőnk végül hajnalba magára hagyja a még javában mulatozó társaságot... ahol egyébként senkit sem ismert. És miért? Mert azt akarta, hogy marasztalják. Hát igen... az emberi hiúság, amikor arra vágyunk, hogy mások - talán nem is olyan fontos emberek - bizonyítsák nekünk, hogy igenis számítunk és fontosak vagyunk. Kell a megerősítés, ugye?

Nos a főhős lelép, majd az éjszakai havas parkban bolyongva visszapörgeti magában a Clará-val töltött este minden percét - és azt kívánja, bár kezdődne előről az egész, hogy újra átélhesse az egészet attól fogva, hogy leszállt a buszmegállóban és elindult az esélyre, amikor még nem tudta, mi is vár majd rá pontosan. Ismerős gondolat. Persze már itt tudjuk, hogy bolondulásig beleesett ebbe a furcsa, cinikus, vicces és kiismerhetetlen nőbe, de fogalma sincs mi legyen a következő lépés. Felhívja? Írjon neki? Hagyjon neki üzenetet? De még ez a Printz Oscar tépelődik eljön a második nap estéje, és a mozinál találja magát... ahol Clara már éppen őrá vár, mintha csak megbeszélték volna a randit. Innen indul ez a se veled, se nélküled viszony két idegen között, akik együtt akarnak lenni... de nem tudják ezt kifejezni, elmondani a másiknak, felvállalni amit éreznek... ezért egy szabálytalan játékba kezdenek: meglepik a másikat, ignorálják a másikat, felhívják egymást, nem hagyják, hogy elérjék egymást, megbántódnak, kibékülnek... és a show megy tovább. Elmennek moziba, beengedik egymást az otthonukba, elutaznak egy napra Clara ismerőseihez a város mellé, kocsmáznak... és bele-belemarnak egymásba. És közben mégsem történik közöttük semmi - fizikai. És közben egyre közeledik a szilveszteri éjszaka, ami ugyanabba a házba, társaságba, házba sodorja majd vissza őket, ahol a történetük elkezdődött. De vajon 8 nap alatt mit bír ki, min megy keresztül ez a kapcsolat?

André Aciman egy csoda. Nem gondolnám, hogy ez a regény mindenkinek tetszeni fog. Lassú, és lassan is bontogatja az emberi kapcsolatokat. Amit nekünk, mint olvasónak nagyon könnyű megítélni kívülről... hiszen milyen egyszerű lenne a megoldás ennek a két fiatalnak a kapcsolatára, nem? Persze. Innen nézve igen... de kicsit helyezkedjünk az ő bőrükbe, és máris sokkal nehezebb. Printz Oscar sokszor idegesítő karakter volt... aztán rájöttem azért, mert vicces módon görbe tükröt mutat nekünk is. Hiszen annyi hibájában mi is magunkra ismerhetünk: idealista álmodozás, indokolatlan féltékenység, a dolgok túlagyalása, sőt, a gyerekes viselkedés... például mikor csak azért kikapcsolja a telefonját, hogy Clara ne érhesse el. Illetve hogy ne tudja, hogy kapott vagy nem kapott tőle üzenetet. Túl sokat akar(unk), túl gyorsan. Olyan sok buta dolog, amiket mi is elkövet(t)ünk. Bár sajnos jelen esetben csak a férfi fejébe látunk bele, és Clara nagyobb titok marad a számunkra, meglepő volt, hogy sokszor férfi-nő milyen egyformán gondolkodik. Ennek a mestere Aciman. Meg persze annak is, hogy mindezeket, amik sokszor csak a mi fejünkben játszódnak le és eszünk ágában sincs megosztani másokkal - Ő kimondja és ideteszi elénk. És ezt ezzel a lenyűgöző, tiszta, finom stílussal. Egy hét alatt tudtam végül le ezt a könyvet... próbáltam 1-1 éjszakát tölteni ezekkel az emberekkel. Azt hiszem végül egy új kedvencet tettem fel a polcra. Nem. Tényleg nem fogja mindenki szeretni... de nem is kell. Viszont ami prózai dolog és nem tudom szó nélkül hagyni: a borító. Mindenkit kérek, felejtse el és ne ez alapján ítélje meg a regényt. A tartalomnak semmi köze sem lesz két infantilis, kötött sapkás alakhoz, akik együtt hemperegnek a hóban. Ilyen nem fog megtörténni. Kicsit talán megnyugtató, hogy a külföldi verziók is botrány ponyvaszagú förtelemre sikerültek... de bárki engedélyezte ezt a megjelenést, 100%, hogy nem olvasta Printz Oscar és Clara 8 közös éjszakáját.

Értékelés: 5/5

A Nyolc fehér éjszaka felejthetetlen utazás azon az elvarázsolt vidéken, ahol a szenvedély, a félelem, a vágy és a szerelem képes örökre megváltoztatni az életünket. Egy huszonéves férfi elmegy egy manhattani karácsonyi partira, ahol egy nő csupán annyit mond: „Clara vagyok.” Az elkövetkező hét napon minden este találkoznak, ugyanabban a moziban. A férfi le van nyűgözve, de azért óvatos, lassan halad előre. Fokozatosan alakul közöttük a feszültség, a remény, a bizalmatlanság. André Aciman kérlelhetetlen pontossággal kutatja érzelmeiket, érzéki nyelvezettel írja le útjukat, ahogy egyre közelebb és egyre távolabb kerülnek, míg a varázslatos záró jelenet, a szilveszter éjszaka elhozza a megújulás ígéretét. Aciman korábbi regénye, a Szólíts a neveden méltán emelte a szerzőt korunk legkiválóbb írói közé. A Washington Post könyvmellékletében így fogalmaztak a könyvről: „Aciman írásmódjának szépsége, szenvedélyének tisztasága ezt a különleges első regényt a nagy romantikus szerelmi történetek kánonjába illeszti.” A szerző metszően éles és romantikus új regénye a próza mesterének újabb ragyogó teljesítménye.