"– Olyan vagyok, mint te – mondta –, mindenre emlékszem.
Egy pillanatra megtorpantam. Ha csakugyan mindenre emlékszel, és ha csakugyan olyan vagy, mint én, akkor mielőtt holnap elmész, vagy amikor már épp magadra csuknád a taxiajtót, amikor már mindenki mástól elbúcsúztál, és kimondtál minden kimondhatót ebben az életben, akkor, csak egyetlenegyszer fordulj felém, akár tréfából is vagy mert az utolsó pillanatban mégis eszedbe jutott az, ami valamikor a mindenséget jelentette nekem, és akkor, ahogy annak idején is, nézz rám, egyenesen a szemembe, és szólíts a neveden."
Már nincs sok nap hátra és jön az őszi Margó Fesztivál! Végre! Mi a legjobb hír az egészben? Hogy André Aciman végre-végre-végre Magyarországra jön és Október 11.én este mi is találkozhatunk vele! Ott leszel? Én ott leszek! Mindig mindenkinek megvannak a kedvenc szerzői, vagy azok a regények, amikre könnyű szívvel mondjuk, hogy: "tényleg betalálnak". Nekem ilyen F. Scott Fitzgerald minden - vagy Hemingway egy-egy írása, ha pedig kortárs írót kellene említeni, akkor egyből rávágom, hogy Benedict Wells! (Őt is meghívhatnánk végre már, csak mondom!) Aztán megismerkedtem André Acimannal... és hosszú idő után újra szerelmes lettem az irodalomba. Ritkán mondok ilyet, és nem könnyű kihozni belőlem az ennyire elfogult énemet... de amit Ő ír, az kis túlzás nélkül: nekem a tökéletesség! És itt jön a fordulat. Mert a 'Szólíts a neveden' meghozta a világsikert, a filmet, a rajongókat, és nekem is így indult el vele a kapcsolatom: a 'Szólíts a neveden' volt, ami először megdobogtatta a szívem... és a 'Nyolc fehér éjszaka' volt, ami miatt végül visszavonhatatlanul és mélységesen szerelmes is lett. Illetve Maradtam. Tudom, tudom... Aciman ez utóbbi regénye enyhén szólva megosztó... nem aratott osztatlan sikert és ez nem is baj. Én mint elfogult olvasó is elismerem: nem való mindenkinek. Ezt ki is fejtettem az értékelésben korábban, szóval lépjünk is tovább. De ezt most fontos volt leszögezni az elején: nem, nem fogok egy rossz szót sem írni a 'Szólíts a neveden'-ről, ha akarnék sem tudnék... és miért is akarnék? Szerettem. Minden sorát... minden szereplőjét, minden vonását... ezért éri meg elmerülni egy-egy regényben hosszan, mert nem akarunk kiszakadni a lapok közül, nincs ami félrevigye a figyelmünket: be leszünk szippantva. De. Ez a történet nekem csak az Aciman-spirál eleje volt... megfogott... de a 'Nyolc fehér éjszaka' volt, ami azt hiszem örökre megfogott. Ezek után Aciman írhat bármit, még szakácskönyvet is... annak is imádni fogom valószínűleg minden sorát. De beszéljünk most erről. Ömlengés jöhet?
Tegye fel a kezét, ki nem látta a filmet? Senki? Na ugye, hogy mindenki... kár is lett volna kihagyni. A két főszereplő óriásit játszik: Timothée Chalamet - egy mini isten, köszöntem! Előbb olvastam mint a feldolgozást megnéztem volna, de Elio karakterét annyira visszaadta a színészi játék, hogy valahol félúton bennem már összeolvadt a regénybeli és a filmbeli karakter is - kiegészítve a saját fantáziám hozzáadott elemeivel. Vannak könyvek amiket a karakterek miatt olvasunk, vannak, amiket az írói stílus, vagy az esztétikai érték miatt, és van, hogy a cselekmény az ami leköt minket: itt minden egy helyen megvan! Aciman nyilván törekedett arra, hogy a szó egyszerű értelmében alkosson egy regényt, ami: szép! Ez az az élmény nekünk olvasóknak, amikor szimplán csak hagyjuk, hogy vigyen magával a történet, és sokszor megálljunk közben elgyönyörködni egy-egy mondatban. Megállni, újraolvasni... és hagyni, hogy csak a nemes egyszerűségében hasson ránk, belemerülni a szavakba. Maga a történet? Nem könnyű és nem is egyszerű: de egy szóban összefoglalva? A igazság. Pont. A karakterek? Messze nem tökéletesek és nem is mindig szerethetőek... sőt, néha keservesen idegesítőek. De pont ettől hitelesek és valódiak is. Ez a történet egy kib*szott tőr a szívbe. Nem tudom jobban összefoglalni, sajnálom... de mivel már törték össze szívem (fúj, nyálas egy kifejezés, de ez van) és talán neked is: nagy károkat már nem fog okozni. Viszont azt az érzést, na azt aztán visszahozza, jön majd az a katarzis, ezt megígérhetem!
A regény nagy részben Elio narratívája: személyes gondolatai, fantáziája, aggodalmai, szégyenérzete és félelmei... 17 évesen ismerjük meg, amikor szüleivel együtt nyaral az olasz riviérán, nagy, kényelmes vidéki villájukban, és igen, ide érkezik majd a 24 éves amerikai Oliver: innen indul majd kettejük közös hat hete. Bár Elio-hoz vonzódnak a korabeli lányok, azt azért fontosnak tartja kimondani a regény: nem egy adonisz; inkább egy vékony, művészi lelkű fiatal srác, nem pedig az a domináns alfahím, aki irányítana egy kapcsolatban. A téma persze az első szerelem: ezen mindenki átesett, tehát könnyen tudunk azonosulni Elio vívódásaival és kínjaival... friss, annyira élénk és gyönyörűen rétegezett, hogy nem szabad kihagyni ezt az időutazást, mert fel fogja hozni a saját élményeinket is. Még mielőtt bármilyen kapcsolat kialakulna Elio és Oliver között, látjuk, hogy Elio elképzeli, amit mondana neki, előjátssza a lehetséges eseményeket és alternatív forgatókönyvekkel készül fel a következő találkozásra, beszélgetésre. Persze ez az egész később sokkal intenzívebbé válik, megszűnik az egy oldalú játék: már mindkét szereplőre koncentrálni tudunk. Ez pedig azért fontos, mert a közöttük lévő őszinteség képezi a könyv igazi varázslatát. Szerelem, szenvedély, vágy, barátság... mennyi közhelyes, egyszerű szó, ezekről szól mégis Elio és Oliver története... mert valahol mélyen azt hiszem mindenki ilyen kapcsolatra vágyik. És kérek mindenkit, engedjük el, hogy ez jelen esetben két férfi között alakul ki. Nem lehet abbahagyni az olvasást, Aciman függőséget okoz... 100%-ben újraolvasós. A vége pedig: nem szoktam sírni, de itt azért nekem is ki kellett pislogni a szememből valamit. A szülő-gyerek beszélgetés: Úristen, most is kirázott a hideg, hogy csak felidéztem Elio édesapját. Ha lesz rá lehetőségem, én megköszönöm az írónak ezt az élményt. És a legjobb... jön a folytatás Október 10.én. Előjegyezve... péntek estig mindenki hagyjon békén, olvasok!
Tegye fel a kezét, ki nem látta a filmet? Senki? Na ugye, hogy mindenki... kár is lett volna kihagyni. A két főszereplő óriásit játszik: Timothée Chalamet - egy mini isten, köszöntem! Előbb olvastam mint a feldolgozást megnéztem volna, de Elio karakterét annyira visszaadta a színészi játék, hogy valahol félúton bennem már összeolvadt a regénybeli és a filmbeli karakter is - kiegészítve a saját fantáziám hozzáadott elemeivel. Vannak könyvek amiket a karakterek miatt olvasunk, vannak, amiket az írói stílus, vagy az esztétikai érték miatt, és van, hogy a cselekmény az ami leköt minket: itt minden egy helyen megvan! Aciman nyilván törekedett arra, hogy a szó egyszerű értelmében alkosson egy regényt, ami: szép! Ez az az élmény nekünk olvasóknak, amikor szimplán csak hagyjuk, hogy vigyen magával a történet, és sokszor megálljunk közben elgyönyörködni egy-egy mondatban. Megállni, újraolvasni... és hagyni, hogy csak a nemes egyszerűségében hasson ránk, belemerülni a szavakba. Maga a történet? Nem könnyű és nem is egyszerű: de egy szóban összefoglalva? A igazság. Pont. A karakterek? Messze nem tökéletesek és nem is mindig szerethetőek... sőt, néha keservesen idegesítőek. De pont ettől hitelesek és valódiak is. Ez a történet egy kib*szott tőr a szívbe. Nem tudom jobban összefoglalni, sajnálom... de mivel már törték össze szívem (fúj, nyálas egy kifejezés, de ez van) és talán neked is: nagy károkat már nem fog okozni. Viszont azt az érzést, na azt aztán visszahozza, jön majd az a katarzis, ezt megígérhetem!
A regény nagy részben Elio narratívája: személyes gondolatai, fantáziája, aggodalmai, szégyenérzete és félelmei... 17 évesen ismerjük meg, amikor szüleivel együtt nyaral az olasz riviérán, nagy, kényelmes vidéki villájukban, és igen, ide érkezik majd a 24 éves amerikai Oliver: innen indul majd kettejük közös hat hete. Bár Elio-hoz vonzódnak a korabeli lányok, azt azért fontosnak tartja kimondani a regény: nem egy adonisz; inkább egy vékony, művészi lelkű fiatal srác, nem pedig az a domináns alfahím, aki irányítana egy kapcsolatban. A téma persze az első szerelem: ezen mindenki átesett, tehát könnyen tudunk azonosulni Elio vívódásaival és kínjaival... friss, annyira élénk és gyönyörűen rétegezett, hogy nem szabad kihagyni ezt az időutazást, mert fel fogja hozni a saját élményeinket is. Még mielőtt bármilyen kapcsolat kialakulna Elio és Oliver között, látjuk, hogy Elio elképzeli, amit mondana neki, előjátssza a lehetséges eseményeket és alternatív forgatókönyvekkel készül fel a következő találkozásra, beszélgetésre. Persze ez az egész később sokkal intenzívebbé válik, megszűnik az egy oldalú játék: már mindkét szereplőre koncentrálni tudunk. Ez pedig azért fontos, mert a közöttük lévő őszinteség képezi a könyv igazi varázslatát. Szerelem, szenvedély, vágy, barátság... mennyi közhelyes, egyszerű szó, ezekről szól mégis Elio és Oliver története... mert valahol mélyen azt hiszem mindenki ilyen kapcsolatra vágyik. És kérek mindenkit, engedjük el, hogy ez jelen esetben két férfi között alakul ki. Nem lehet abbahagyni az olvasást, Aciman függőséget okoz... 100%-ben újraolvasós. A vége pedig: nem szoktam sírni, de itt azért nekem is ki kellett pislogni a szememből valamit. A szülő-gyerek beszélgetés: Úristen, most is kirázott a hideg, hogy csak felidéztem Elio édesapját. Ha lesz rá lehetőségem, én megköszönöm az írónak ezt az élményt. És a legjobb... jön a folytatás Október 10.én. Előjegyezve... péntek estig mindenki hagyjon békén, olvasok!
Értékelés: 5/5
André Aciman olasz riviérán játszódó regénye egy kamasz fiú és a családi nyaralóvendég, egy ifjú amerikai kutató között váratlanul kibontakozó, elsöprő szerelem története. A vonzalom, amelynek következményeivel egyelőre képtelenek szembenézni, felkészületlenül éri a fiatalokat. Az együtt töltött nyári hetek során mindketten küzdenek saját érzéseikkel, egyszerre tartva környezetüktől és saját maguktól. Vakmerően igyekeznek elérni azt, amiről sejtik, talán soha többé nem adatik meg nekik: a két ember közötti legteljesebb egységet. A Szólíts a neveden korunk egyik legcsodálatosabb szerelmi története, amely egy csapásra klasszikussá vált.
Eredeti cím: Call Me by Your Name
Athenaeum, Budapest, 2018
Fordította: Szigethy-Mallász Rita, 304 oldal
0 Megjegyzések