ANNA GAVALDA: EGYÜTT LEHETNÉNK

"Jobb család volt ez, mint egy igazi, mert ezt ők akarták, ők választották, ők harcoltak meg érte, és cserébe csak annyit kellett tenniük, hogy így, együtt boldogok legyenek. Nem, még csak nem is kellett boldognak lenniük. Már nem voltak ilyen nagyigényűek. Csak együtt voltak, ez minden. És már ez is több annál, amit reméltek."

Annyira kiszámítható, annyira csöpögős, annyira romantikus... és annyira francia. És úristen: én ezt mégis szerettem! De hogyan? Befejeztem életem első Anna Gavalda regényét, és átverve érzem magam. Mert hagytam eltelni ezt a pár hetet, hogy teszteljem, mennyi maradt meg bennem ebből a történetből. Őszintén? Ha valaki megkérne rá, maximum 4 mondatban összefoglalom az egészet... na jó, elég lenne talán 3 is. Nem emlékszem mindenre, nem emlékszem mindenkire, és ez belegondolva nem is zavar. Szerintem ez a történet nem is ettől jó: nem izgalmas, nem kiemelkedő irodalmi mű, nem zaklat fel és nincs is túl sok köze a valósághoz. Ellenben olyan mint egy másfél órás hollywoodi romantikus tucatfilm: pontosan tudjuk már az első 10 percben mi lesz a "csavar" - ami persze nem az, mert tudjuk mikor jön és miért - és azt is, mi lesz a lezárás, mégis, élvezzük. Miért? Mert néha ilyen is kell. Egy szar nap után, néha annyi is elég, hogy bevackoljuk magunkat otthon, kizárjuk a sok hülyeséget (meg hülyét), és belemerülünk egy olyan történetbe, ami... hogy is mondjam? Lehetetlenül romantikus és már-már idétlen is, de olyan jól ki tud kapcsolni, még ha maradandó élményt nem is okoz. Na Anna Gavalda nekem ilyen volt. Olvastatja magát, ez tény. Valahogy... olyan könnyed az egész, beránt ebben a francia miniatűr idillbe, ahol bár minden szereplőnek megvan a maga tragikus története, nyűgje-baja-problémája... mégis egy rózsaszín kis pufi felhőn lebegnek együtt a semmibe, hogy aztán majd hipp-hopp közösen megoldják az összes gondot és éljenek boldogan még meg nem halnak... vagy valami.

Vegyük a szereplőket, hogy megmagyarázzam: Camille a főhősnőnk. Egy tehetséges művész, aki bár takarításból él, egyedül van, egy nyomorúságos padlásszobában él, ahol se fűtés, se melegvíz - mégis egy jótét lélek, aki a semmiből segít egy még nála is nagyobb bajban lévő ismeretlen drogoson is ha úgy hozza az élet. Na persze minden a mesékben, jó tett helyében jót várj, ráragyog a szerencse a vele egy házban élő arisztokrata származású Philibert személyében. A visszafogott, fura és dadogós férfi befogadja hatalmas lakásába Camille-t, és összekalapálja az anorexiás, beteg lányt - persze nem csak testi értelemben: barátok lesznek... és ez az a mély barátság lesz, amikor két ember akkor találkozik össze, amikor már a gödör alján vannak, és a lehető legnagyobb szükségük van a másikra, hogy egyszer, lassan, de kimásszanak majd belőle, a másikat támogatva. Na ezt a szép gesztust nem értékeli nagyra Philibert lakótársa: Franck. Franck a másik ellentéte: szakács, nőcsábász, aki a nagymamát leszámítva nem tisztelt senkit és semmit, és nagyból minden bosszantja az életben. Kizárólag a munkának él, állandó bűntudata van, hogy magára hagyja az egyetlen családtagját az öregek otthonában, és mindezt kompenzálja érzelemmentes, egyéjszakás kapcsolataival. Na most garantálható, hogy ha ezt a 3 eltérő, különböző figurát összezárjuk egy lakásba: vagy robbanás lesz... vagy, hát, olvassátok el, kiderül! Lényeg a lényeg: mindegyiküket megismerjük, nem csak jelenlegi helyzetükben, hanem a múltjukon keresztül is, így kicsit talán közelebb kerülve hozzájuk, megértve a motivációkat, vágyakat, reakciókat. Őszintén visszagondolva: egyiküket sem szerettem meg igazán... mármint úgy, ahogy azt tényleg kellene. Valahogy, nem is tudom, nem voltak életszerűek, inkább megmaradt az az érzetem, hogy egy nagyon szépen felvezetett színdarabot nézek, aminek tudom mi lesz a vége, így nem izgulok... csak élvezem az egészet.

Franciának aztán francia. Aki Párizs rajongó, élvezni fogja, ezt garantálom. Az útjukat kereső fiatalok világa - fúj, még leírni is rossz - mondhatni baromi nagy közhely, de Gavalda egyébként jól visszaadja, és a hab a tortán, hogy egy nagyon szép, nagyon hangulatos környezetbe helyezi mindezt. A különc, elvarázsolt figurák nem igazán állják meg a helyüket, nem hitelesek, de szórakoztatóak, de az a bizonyos nem bírom letenni érzés azért megvolt. Közhelyek tömegére azért számítani kell, túl komolyan nem kell és bevallom, nem mindenre emlékszem már most sem, pedig talán vagy 1 hónapja volt, hogy olvastam. A művészi vonal tetszett benne, az már kevésbé, hogy Camille állandóan nyavajog, miközben mindenki az egekbe dicséri, hogy ekkora tehetséget már rég hordott a hátán a föld. Az egyetlen akit tényleg húsvér, igazi embernek láttam a nagymama személye volt, aki mint egy jólelkű őrangyal lebegett az egész társaság felett. Összefoglalva: nem, nem lettem Gavalda rajongó, és nem is vágyom most tőle új történetre. Van amikor jó ilyet olvasni, ez tény; kikapcsol, elvisz egy másik világba és szórakoztat is... viszont felszínes is marad, így aztán biztos vagyok benne, hogy az itt leírtakon kívül túl sok infó nem marad majd meg benne erről az élményről pár év múlva. Ajánlom? Igen. Szerettem? Igen. Amire számítottam, azt 100%-ban megkaptam... ha nem várunk ettől a regénytől többet, mint amit a fülszöveg is ígér, nem fogunk csalódni. Aranyos, romantikus, tényleg köszönő viszonyban nincs a valósággal... és olyan émelyítően édes. Anna Gavalda nekem a kortárs francia irodalom rózsaszín macaron-ja.

Értékelés: 5/4

Egy ügyefogyott, dadogós, fiatal arisztokrata, egy anorexiás festőnő, egy zseniális, ám fölöttébb morcos szakács, valamint az életből kifelé tartó, emlékeibe visszavonuló nagymama – az élet sodrába beilleszkedni képtelen, magányos emberek. Az arisztokrata megmenti a lány életét, a lány a szakácsot és a bolondos arisztokratát, s együtt megszépítik a nagymama utolsó hónapjait, majd némi bukdácsolás után ők maguk is rálelnek a boldogságra. A helyszín egy hatalmas, kongóan üres párizsi lakás – à la Utolsó tangó Párizsban –, egy bűbájos vidéki házacska, a párizsi elegáns éttermek konyháinak hajszolt mindennapjai, és maga Párizs a nyüzsgő, lüktető életével, megkopott varázsával. Szellemes, könnyed, néhol megrázó történet a szerelem és a barátság felszabadító erejéről, és arról, hogy csak akkor vagyunk szabadok, ha nemcsak adni, hanem kapni is tudunk. Egyedül nem megy, de együtt talán sikerül – erről szól Anna Gavalda új könyve, mely rövid idő alatt óriási siker lett Portugáliától Oroszországig.