"Mi van, ha valakinek történetesen olyan szív jutott, amelyben nem lehet megbízni?… Mi van, ha téged a szíved valami kifürkészhetetlen okból, szántszándékkal és elmondhatatlanul tündöklő felhőben elsodor az egészségtől, háziasságtól, polgári felelősségérzettől és erős társas kapcsolatoktól meg a többi engedelmesen betartott mindennapi erénytől, egyenesen a rombolás, önfelemésztés, katasztrófa gyönyörű lobogása felé?"
Nagyon sokáig halogattam ezt a regényt, pedig: 1. Már megvolt egy ideje, azonban a mérete még engem is megrettentett - 800 oldal!!, 2. 'A titkos történet' óta nagy Donna Tartt rajongónak tartom magam. És mégis, a film kellett hozzá, hogy végre belevágjak... a történeti hűség kedvéért: magammal cipeltem ezt a féltéglát a nyaralásra, de így is egy hét kellett hozzá, hogy átrágjam magam Theo történetén. A sztori Amszterdamból indul, pontosabban a Holland fővárosban van éppen Theo Decker, amikor is egy múltbéli utazásra visz bennünket olvasókat: visszacsöppenünk a gyerekkorába, ezáltal pedig New Yorkba. Megismerjük a várost, a lakást, édesanyját, a kettejük életét. Apja egy ideje már lelépett, a kapcsolatot nem tartják, fiatal és csinos anyukája egyedül neveli, azonban ez az anya-fia kapcsolat annyira szoros és szeretetteljes, hogy nem is hiányzik nekik egy harmadik fél. Ez a mindennapi harmónia éppen gödörben van, ugyanis úgy fest Theo-ra felfüggesztés vár a suliban, oda igyekeznek ugyanis édesanyjával egy szülői konzultációra. Az idő félúton elromlik, leszakad az eső, ezért behúzódnak Audrey kedvenc múzeumába, hogy még kisüt a nap, meg tudja mutatni Theo-nak az új művészeti kiállítást, azon belül is az egyik kedvenc festményét. Most sajnos az előzetesből kiindulva nem nagy titok, hogy merénylet történik, a múzeumban robbanás lesz és sokan meghalnak: többek között Theo anyja is. Az igazán nagy fordulat azonban nem itt lesz: felgyorsulnak az események... Theo túléli a robbantást és egyedüli, kábult, sérült túlélőként a teremben szemtanúja lesz egy idős úr utolsó perceinek, aki korábban Audrey művészeti összefoglalóját hallgatta unokájával a közelükben. Welty - nem tudjuk miért, talán Isteni gondviselésből - Theo-nak adja gyűrűjét, valamint a címet, hogy hova vigye, és zavarodottságában arra is ráveszi a fiút, hogy vigye magával az egyik festményt: Az aranypintyet.
Theo észrevétlenül, titokban hagyja el a múzeumot, a mentősök, a rendőrök, a tűzoltók és sok-sok bámészkodó között valahogy hazavergődik és várja Audrey hazatérést: a megbeszélt vészterv, ha bármikor, bárhol elhagyják egymást - otthon találkoznak. Persze aztán kiderül minden, jön a gyerekfelügyelet, megpróbálják felkutatni a hozzátartozókat, de a nagypapa nem opció, Theo apját pedig elnyelte a föld: ezért kerül végül osztálytársa, és talán egyetlen barátja Andy családjához, a kőgazdag és kissé rideg Barbour famíliához. Persze az iskolában mindenki megbámulja és ujjal mutogat a túlélő srácra, aki egyedül maradt, aki nem kell senkinek. De Theo mire megszokná az új helyét ismét kap egy pofont az élettől: megérkezik alkoholista, szerencsejáték függő édesapja új barátnőjével, és magával cipeli fiát egyenesen Las Vegasba. Az aranypinty pedig egy párnahuzatba csomagolva utazik vele. Theo azonban nem Andy és nem is a többi Barbour miatt sajnálja hátrahagyni New Yorkot: a baleset után ellátogat az idős úr által megadott címre, ahol végre megismeri a múzeumban látott kislányt és Hobie-t is, akivel egy életre szóló barátságot kötnek. De ugrunk Vegasba, ami egy 360 fokos fordulat: semmi családi felügyelet, jön a pia meg a drog, a kaszinók világa és persze egy új barát is: Boris. Boris hasonló cipőben jár mint Theo... apja diplomata: országról országra hurcolja a fiát, de a szülői tekintély, a nevelés egyenlő a nullával, ezért Boris is csapong jobbra-balra és próbálja megtalálni a helyét ebben a sivatagi valótlan díszletben. Itt kötnek barátságot Theo-val és élik az elrontott, lezüllött tinik mindennapjait. És közben Theo még mindig őrzi a felbecsülhetetlen festményt az ágya mögött...
És ez így megy még sok-sok oldalon keresztül: megismerjük Hobie-ék történetét, Theo szüleinek történetét, Andy és a Barbour család történetét, Boris történetét, Theo apjának és az új barátnőnek a történetét, miközben a főhős lassan felnő, és megy, megy, szalad az idő, a titok amit annyira féltve őrizget pedig csak egyre nagyobbra dagad. Mesélni kár is lenne tovább, mert persze majd visszajutunk New Yorkba, onnan majd Amszterdamba, belekeveredik majd a maffia, visszatérünk majd Hobie és Pippa életébe, de persze a Barbour család is újra reflektorfényt kap, és visszajön majd Boris is a képbe. Mert minden mindennel és mindenki mindenkivel összefügg ebben a hatalmas történetben. Élveztem? Igen. Szép történet? Igen. Izgalmas? Mondjuk... többnyire igen, néha viszont már leül a történet és nyúlik mint a rétestészta. Ajánlom? Persze! Donna Tartt zseniális író? Naná! Szóval: megéri végigmenni ezen a 800 oldalon, ez tény. Kell rá időt szánni, és igen, hagyni kell kibontakozni a szálakat, mert bizony sok szálat mozgatnak előttünk, ehhez pedig türelem és figyelmes olvasás kell. Ami kicsit fájt, hogy a nagy "csavar" voltaképpen kiböki az ember szemét, és ezt sikeresen el is spoilerezték a film előzetesében: ehhez pedig csak gratulálni tudok! Nagyon más a hangulata mint 'A titkos történet'-nek, ezért ne várjuk vissza ugyanazt a hangulatot, érzést. Viszont a film előtt mindenképpen olvassátok el a regényt: ebből a részletes, tűpontos, hatalmas és hosszú történetből félő, hogy egy kissé felületes adaptáció vár minket a moziban - de ne legyen igazam. Nehéz lesz visszaadni minden finomságát Theo és az ellopott aranypinty történetének!
Theo észrevétlenül, titokban hagyja el a múzeumot, a mentősök, a rendőrök, a tűzoltók és sok-sok bámészkodó között valahogy hazavergődik és várja Audrey hazatérést: a megbeszélt vészterv, ha bármikor, bárhol elhagyják egymást - otthon találkoznak. Persze aztán kiderül minden, jön a gyerekfelügyelet, megpróbálják felkutatni a hozzátartozókat, de a nagypapa nem opció, Theo apját pedig elnyelte a föld: ezért kerül végül osztálytársa, és talán egyetlen barátja Andy családjához, a kőgazdag és kissé rideg Barbour famíliához. Persze az iskolában mindenki megbámulja és ujjal mutogat a túlélő srácra, aki egyedül maradt, aki nem kell senkinek. De Theo mire megszokná az új helyét ismét kap egy pofont az élettől: megérkezik alkoholista, szerencsejáték függő édesapja új barátnőjével, és magával cipeli fiát egyenesen Las Vegasba. Az aranypinty pedig egy párnahuzatba csomagolva utazik vele. Theo azonban nem Andy és nem is a többi Barbour miatt sajnálja hátrahagyni New Yorkot: a baleset után ellátogat az idős úr által megadott címre, ahol végre megismeri a múzeumban látott kislányt és Hobie-t is, akivel egy életre szóló barátságot kötnek. De ugrunk Vegasba, ami egy 360 fokos fordulat: semmi családi felügyelet, jön a pia meg a drog, a kaszinók világa és persze egy új barát is: Boris. Boris hasonló cipőben jár mint Theo... apja diplomata: országról országra hurcolja a fiát, de a szülői tekintély, a nevelés egyenlő a nullával, ezért Boris is csapong jobbra-balra és próbálja megtalálni a helyét ebben a sivatagi valótlan díszletben. Itt kötnek barátságot Theo-val és élik az elrontott, lezüllött tinik mindennapjait. És közben Theo még mindig őrzi a felbecsülhetetlen festményt az ágya mögött...
És ez így megy még sok-sok oldalon keresztül: megismerjük Hobie-ék történetét, Theo szüleinek történetét, Andy és a Barbour család történetét, Boris történetét, Theo apjának és az új barátnőnek a történetét, miközben a főhős lassan felnő, és megy, megy, szalad az idő, a titok amit annyira féltve őrizget pedig csak egyre nagyobbra dagad. Mesélni kár is lenne tovább, mert persze majd visszajutunk New Yorkba, onnan majd Amszterdamba, belekeveredik majd a maffia, visszatérünk majd Hobie és Pippa életébe, de persze a Barbour család is újra reflektorfényt kap, és visszajön majd Boris is a képbe. Mert minden mindennel és mindenki mindenkivel összefügg ebben a hatalmas történetben. Élveztem? Igen. Szép történet? Igen. Izgalmas? Mondjuk... többnyire igen, néha viszont már leül a történet és nyúlik mint a rétestészta. Ajánlom? Persze! Donna Tartt zseniális író? Naná! Szóval: megéri végigmenni ezen a 800 oldalon, ez tény. Kell rá időt szánni, és igen, hagyni kell kibontakozni a szálakat, mert bizony sok szálat mozgatnak előttünk, ehhez pedig türelem és figyelmes olvasás kell. Ami kicsit fájt, hogy a nagy "csavar" voltaképpen kiböki az ember szemét, és ezt sikeresen el is spoilerezték a film előzetesében: ehhez pedig csak gratulálni tudok! Nagyon más a hangulata mint 'A titkos történet'-nek, ezért ne várjuk vissza ugyanazt a hangulatot, érzést. Viszont a film előtt mindenképpen olvassátok el a regényt: ebből a részletes, tűpontos, hatalmas és hosszú történetből félő, hogy egy kissé felületes adaptáció vár minket a moziban - de ne legyen igazam. Nehéz lesz visszaadni minden finomságát Theo és az ellopott aranypinty történetének!
Értékelés: 5/4
A történet főszereplője egy szerető anya és egy távol lévő apa fia, a tizenhárom éves Theo Decker. Csodálatos módon túlél egy katasztrófát, mely azonban szétrombolja az életét. Magára marad New Yorkban, irányvesztetten és teljesen egyedül, míg végül egy gazdag barát családja befogadja. Ám a Park Avenue jómódú és távolságtartó világában sehogy sem talál otthonra. Sóvárog az anyja után, és görcsösen ragaszkodik ahhoz a tárgyhoz, amely a leginkább rá emlékezteti: egy kis méretű, varázslatos festményhez, amely végül az alvilág felé sodorja. Az Aranypinty egy régen várt klasszikus történet veszteségről, megszállottságról, túlélésről és önmagunk megtalálásáról. Néhány oldal után magába szippant, nem hagy aludni, és nem engedi magát elfelejteni.
Eredeti cím: The Goldfinch
Park, 2019, 800 oldal
Fordította: Kada Júlia
0 Megjegyzések