"Ezredfordulósok, így hívnak minket l. Híresek vagyunk az önimádatról, és egyfolytában a jogainkról picsogunk. Mi vagyunk azok, akik már a részvételért is érmet kapnak, rágógumiból építünk Szabadság-szobrot, és álmunkban Havas Johnnal dugunk. Mindent megosztunk a világgal, legyen az egy fingás vagy egy gyümölcsjoghurt. De tudod, mi a baj? Az igazi bűnünk, hogy le se szájuk az egészet."
Mucha Dorka könyvét nagyon vártam és a Margó Irodalmi Fesztiválról vittem is haza magammal a batyuban... mégis vártam vele. Aztán egy vasárnap délelőtt letudtam - nem azért mert annyira rövid (bár tényleg nem egy hosszú kisregény, nincs 200 oldal) hanem mert elképesztően olvastatja magát és egyszerűen nem tudtam letenni. Miközben írom ezt a kis összegzőt éppen nyitva van előttem a moly.hu és jelenleg az értékeléseket tekintve CSAK 76%-on áll a 'Puncs' 107 csillagozás után - mondhatjuk ilyenkor, hogy igen, ez egy megosztó sztori lett? Direkt írom így: sztori. Mert Dorka adott egy ízig-vérig 21. századi, kortárs szépirodalmat, ami igenis végre a mi generációnk nyelvén szólal meg: és basszus - tök őszintén! Mindig elmondom - és ez még most is így van - sokszor félek egy magyar kortárs könyvet levenni a polcról, bár még továbbra is megfejtés alatt áll, hogy honnan jön ez a frusztrációm. Ha nem tudok dönteni, akkor jön a beleolvasós taktika - Dorkával ez pillanatok alatt megvolt, elég volt 3 rövid idézet és tudtam, hogy ezt imádni fogom. Ettől függetlenül én elfogadom azt is, hogy ezzel nem mindenki lesz így. Mégis, annyira szép és tökéletes pillanat, amikor olyan szerencsések vagyunk, hogy a sok lehetőségből megtaláljuk az a bizonyos regényt, történetet, könyvet, ami tényleg rólunk/nekünk szól, amire azt tudjuk mondani: igen, értelek! Olyan ez mint megtalálni a tökéletes pasit. A 'Puncs' nekem 2019-ben ez (volt). Sőt, miután becsuktam és hátradőltem azon a vasárnap délelőttön arra gondoltam: ha egyszer tudnék írni egy regényt, és ha csak fele ilyen jó lenne: meglennék!
Van egy elbeszélőnk: nem tudjuk a nevét, sem a pontos korát, sőt, igazán azt sem, hogy kvázi hogyan néz ki. Miért jó ez? Baromi egyszerű vele azonosulni. Egy egyetemista lány - bölcsész (már ha nyelvjárásgyűjtésre megy, amin én is voltam anno gólya koromban - és de utáltam!) aki bemegy egy vizsgára és a fiatal (olyan 30-as végi 40-es eleji?) szexi tanára telefonszámával az indexében távozik. Na most ilyenkor hogyan tovább? Oké, ez a része kimaradt sokunknak gondolom - mármint nem mindennapos viszonyt kezdeni az egyetemi professzor úrral - és most a bölcsészek nézzenek mélyen a lelkük (meg az emlékeik) mélyére mert kérdezem: vajon miért? - talán mert szűkös a fiatal, helyes irodalomprofesszori merítés, ez tény. Viszont ha kicsit elengedjük a képzeletünket... vagy kitágítjuk kicsit ezt a hierarchikus - korkülönbséges felállást és csak az idősebb, nős (családapás) sablont nézzük a huszonéves (diák)lánnyal - na itt már találunk több személyes példát is, nem? Engem itt megfogott a történet - atyavilág mennyi minden volt ebben a kisregényben, amire azt tudtam mondani: igen, ez így van. És ezek szerint nem csak velem... kösz Dorka! Egyszerre tépte fel a sebeket, meg fejtett meg olyan dolgokat, amiket mondjuk 1-2 év távlatából sem tudott még teljesen feldolgozni vagy megérteni az ember. Mert itt erről van szó: emberi kapcsolatokról. Hogy az egyszerű sokszor mennyire bonyolult - és fordítva. Az elbeszélő belemegy egy olyan viszonyba, amiről már az elején tudjuk, hogy úgysem lesz jövője - tudja Ő, a másik fél, a barátnő, de még a szomszéd is. Mégis kell. Van ilyen, Persze megy majd az adok-kapok, a döntésképtelenség, ami szintén őrjítően igaz és ismerős: ott a rendes, kedves barát alapanyag, korban is hozzáillő pasi - de nem, ki kell? naná, hogy a nős, gyerekes, link tanár - mert szeretünk szenvedni mi nők, és kell az izgalmas, a bonyolult... ennyi. Párhuzamban közben ott van a lakótárs Amarilla, az ő családi háttere és magánélete, illetve a két lány kapcsolata egymással: mikor a másik életét olyan könnyű kritizálni és kívülről szemlélni - na meg bölcs tanácsot adni, hogy ugyan mit hogyan kellene már csinálni a másiknak - bezzeg mikor saját magunkról van szó, megdöglik a teljes érvrendszer na meg a józan ész.
Szerettem ezt a mai, életszagú pesti világot. Minden olyan ismerős, otthonos volt benne. Tetszett a lendület, a stílus - az hogy milyen könnyen visz keresztül nagyon nehéz, súlyos témákon. Láttam több olyan rövid "kritikát", hogy a főszereplő nem szimpatikus, nem pozitív: baromira nem értek egyet. Szerintem meg szimplán őszinte, és nem cenzúrázza a gondolatait és vállalja amit tett - vagy tenni fog. Ilyenek vagyunk. Senki sem fekete meg fehér, jó vagy rossz, kedves vagy gonosz. és igen, sokszor vagyunk önzőek, és ahogyan Dorka is írja a könyvben: a mi generációnk lesz*rja a dolgokat. És? Kimondva talán keményen hangzik... de ettől még nem lenne igaz? Aki romantikus habcsók könyvre vágyik, nem fogja szeretni. Aki erre azt mondja, hogy "hát, nem egyszerű ez a nő" - mert bár meglehetne mindene, és igen, ennek ellenére ő azt akarja, amit alapjáraton nem "szabadna" vagy "illene" - na az is húzni fogja a száját. Aki elengedi ezt és tud azonosulni a névtelen elbeszélővel: na akkor ott lesz, ahol most én vagyok! Mert Dorka egy pofátlanul jó regény tett le az asztalra. Írj még ilyet kérlek, nagyon várom. És tudod mit? Remélem elolvasta az, akinek ajánlottad, akiről azt írtad, "úgysem fogja elolvasni". Hátha a másik oldal is megért ebből valamit.
Értékelés: 5/5
A lakótársamat Amarillának hívják, az albérlet a Nyugati közelében van. Elvileg bejárok egyetemre, de nem tudom, mi lesz ebből az egészből. Bálint normális, de nem akarok járni vele. Múltkor vizsgáztam egy tanárnál, aki jó pasi és történt valami furcsa. Adott egy cetlit is, rajta a telefonszámával, de ezt még senkinek nem mondtam. Most nem tudom, hogy legyen…
XXI. Század, Budapest, 2019
0 Megjegyzések