IAN MCEWAN: A CHESIL-PARTON

"Tudta, hogyan csinálják mások: viharosan összevesznek, aztán kibékülnek. De fogalma sem volt, hol kell kezdeni az ilyesmit – egyszerűen nem volt érzéke a levegőt tisztára söprő veszekedésekhez, és valahogy abban sem hitt, hogy az egyszer kimondott kemény szavak visszaszívhatók vagy elfeledhetők. Egyszerűbb bele sem kezdeni. Csak magát hibáztathatta tehát, amikor úgy érezte, majd' felrobban, és a fülén gőz süvít ki, akár egy karikatúrafigurának."

Szeretem Ian McEwan-t. Vagy inkább... szerettem Ian McEwan-t? Anno a leghíresebb regényével találkoztam össze, amit szerintem sokan ismernek, de a könyvből készült film is viszonylag népszerűnek mondható: a 'Vágy és vezeklés'. Ebben a történetben megvolt minden, amivel egy igazán jó szépirdalom meg tud fogni... márhogy engem: történelem, háború, vidéki anglia, kis szerelmi szál, amiből pont elég annyi is, ami még nem fekszi meg a gyomrot és esik át a ló másik oldalára. Na most ez viszonylag sok éve történt, és azóta nem igazán találtam olyan McEwan regényt, ami a fülszövegével megfogott volna magának, pedig a 'Szombat' és az 'Amszterdam' is ott volt a majdani elolvasandók listáján, csak hát elég hátul. Aztán jött 'A Chesil-parton', illetve az ebből a nagyon rövid és vékonyka kis kötetből készült film (ami egyébként még mindig megtekinthető az HBO GO filmek között) csak más címmel: ha azt mondom 'Az a nap a tengerparton', akkor segítettem? Van benne egy nekem teljesen új srác, akit még nem láttam egy filmben vagy sorozatban sem (vagy annyira feledhető volt, hogy nem ismertem meg), illetve a többszörös Oscar jelölt, kimondhatatlan nevű ír színásznő. Olvasás előtt nem akartam megnézni a filmet, pedig az előzetese tetszett, de tologattam ide-oda a kezdést: amit tudtam, hogy sem a film, de a könyv sem lesz igazán akciódús, ugyanis a sztorija röviden összefoglalható: van egy fiatal pár, akik az esküvő utáni nászutat egy tengerparti szállodában tölti, várva a nászéjszakát, az első közös együtt és egy ágyban töltött estét, de valami félresiklik.... így lesz ez AZ a bizonyos nap majd a tengerparton. Na most ebből filmet varázsolni... szerintem kihívás, és nem is sikerült, egy felejthető, vasárnap délelőtti kis semmiség lett belőle, ugyanis azt, amiről ez az egész szerelem-házasság-fiatalok háromszög szól, nem lehet a maga teljességében visszaadni a vásznon. Pedig érezni, hogy nagyon igyekeztek.

McEwan ezzen szemben a könyvben szépen kibontja a két főszereplő gondolatait, érzéseit, családi hátterét, múltját... na meg a frusztrációjukat és a lelküket is. Mert is semmi sem az, aminek látszik... és erről szól ennek a két szerencsétlen fiatalnak a tiszavirág életű közös élete, ami el sem tud igazán indulni, máris megbicsaklik. Mert nincs kommunikáció: helyette van töménytelen elfojtás, kimondatlan félelem, nyomás és megfelelési kényszer a másiknak... pedig szeretik egymást és minden adott, hogy egy irigylésre méltó, tökéletes és kiegyensúlyozott életet éljenek majd le egymás oldalán. Florence egy jómódú család tehetséges lánya, aki komoly zenei pályaképet dédelget és önmagát a Royal Albert Hall színpadán látja évek múltán játszani. Egy egyetemi összejöveteln ismeri meg a nála sokkal hátrányosabb helyzetű Edward-ot, akivel szinte azonnal egymásba szeretnek, lefutják a kötelező köröket és végül a családjaik jóváhagyásával el is jegyzik egymást. Ezeket a pillanatokat egy-egy kipillantásként, visszaemlékezképpen látjuk majd, ugyanis maga a cselekmény, a jelen a szállodai szobára, majd a tengerpartra fókuszál, ahova az esküvő után megérkeznek a fiatalok. A gond akkor kezdődik, amikor a vacsorát befejezve elérkeznek az ominózus pillanathoz, és nem marad más hátra mint - az eddig ugyebár "tiltott" - szex. Na most nem meglepő módon Edward türelmetlenül várja, hogy végre ágyba bújhasson csinos kis feleségével, akit eddig maximum megcsókolhatott, foghatta a kezét és vihette a hegedűjét két próba között. Ezzel szemben Florence habozik... húzza az időt, beszélgetni akar, késleltetné az estét, na meg annak folytatását. És még ez a kínos jelenet csigalassúsággal zajlik, mi belesünk ennek a kettőnek a múltjába, hogy megértsük őket.... megértsük mi nyomasztja a fiút, mitől ilyen rideg a lány.... és annak ellenére, hogy szeretik egymást, miért nem tudnak beszélni a problémákról. Összességében nem rossz regény ez, talán kicsit sablonos, a lezárás pedig kiábrándító... bár a film más finálét kapott, hogy legalább a nézők kapjanak egy kis levegőt a történet végén. Szeretem ahogyan McEwan ír, de a karaketereit ezúttal nem tudta közel hozni hozzám... és amennyire szerettem a 'Vágy és vezeklés' két főszereplőjét, itt annyira burokban tartotta ezt a páros; messze, távol és hozzáférhetetlenül. Ráadásul olyan volt olvasni ezt a nem-romantikus kisregényt, mintha végig ülne valaki a mellkasomon és nem tudnék a súlyától lélegezni... nyomasztó és kellemetlen volt, csak sajnos nem tudtam elfordítani a fejem.

Értékelés: 5/3

1962 júliusában egy fiatal szerelmespár az esküvője napján megérkezik egy tengerparti hotelbe. Minden tökéletesnek látszik – a kilátás, a pazar vacsora, a finom bor –, a fiú nem sejti, hogy a lány szörnyű titkot hordoz. Mindketten félnek a közelgő nászéjszakával kapcsolatos érzéseikről beszélni, és egyikük sem tudja még, hogy e néhány óra történései egész életükben kísérteni fogják őket… Ian McEwan regénye egyszerre korrajz és pszichológiai látlelet, félelmetes tanúságtétele annak, hogyan hatja át a társadalom prüdériája és konzervativizmusa az egyes ember életét. A regény kimerevít egy pillanatot, a nászéjszaka estéjét, mely a két fiatal életének esszenciáját hordozza, és lényük, kapcsolatuk lényege sűrűsödik össze ebben a néhány órában. A vékony könyv súlyos és rétegzett tartalmat hordoz – számos kérdést felvet kultúra és test viszonyáról, elfojtásról, egymás megszólításának nehézségeiről.