JÓN KALMAN STEFÁNSSON: A HALAKNAK NINCS LÁBUK

"Így megy ez; a múlt történéseit, a kisebbeket és a nagyobbakat, a szépeket és a rusnyákat, a nevetéseket, az érintéseket előbb vagy utóbb mind elfújja a szél, feledésre, halálra, kiszáradásra ítéltetnek, ám csak egyedül azért, mert senki sem emlékszik már, senki sem gondol rájuk, senki sem őrzi meg őket, s ezáltal bármi, amit átéltünk, lassanként semmivé válik, még levegővé sem; ez nagyon fájdalmas dolog, iszonyú pazarlás, amitől céltalannak érzi magát az ember. Az ember élete legfeljebb dallam nélküli hangok sora, véletlenszerű zaj, de semmiképp sem zene"

Üdv Izlandon, a jég és tűz földjén, ahova sokan szeretnénk egyszer eljutni, és mindig irigykedünk a szerencsésekre, akik már megtették, akik már látták ezt a csodálatos, rideg és mesés világot. Nagyon vágytam erre a regényre, mert moly.hu-n kiemelkedően magas az értékelése sok-sok olvasás után is, ráadásul az író a legutóbbi Margó Irodalmi Fesztiválok egyik vendége volt. Nem tudtam mire számítsak, nem akartam mások véleményét olvasni és az idézetekkel is óvatossan ismerkedtem, nehogy bármi plusz információba fussak. Ki akartam élvezni ezt a történetet a kezdetektől egészen a végéig, és jelentem, ez pár nappal ezelőtt sikerült is. Na most kezdjük azzal, hogy valaki megkérdezné, miről is szól a cselekmény, milyen kategóriába sorolnám, akkor gondolkodás nélkül rávágnám, hogy memoár. Persze nem az, de olyan érzetet ad és hagy magam mögött 'A halaknak nincs lábuk', mintha egy nagyon intim, személyes memoárra bukkanánk, ami csak a miénk, amit más nem ismer... ami évek óta elfelejtve hevert valahol, várva arra, hogy valaki végre megtalálja. A történet? Egyetlen nap - és több mint száz év egyszerre. A mesélőnk éppen a repülőtér felé igyekszik Izland alig lakott, elnéptelenedett falvain átrobogva, hogy viszontlássa legjobb, gyerekkori barátját Ari-t, aki három évvel korábban hátrahagyva mindent és mindenkit - munkát, családot, ismerősöket - Koppenhágába szökött a fojtogató mindennapok elől. Izland elől. Ezen az úton a gondolatok és az emlékek is elszabadulnak, és nem csupán ennek a két barátnak a gyerekkorába, tinédzserkorába kapunk bepillantást, de új kapuk nyílnak a múltba, generációkkal mélyebbre, szélesebbre... a helyszín pedig Keflavík; a fekete lávamezők és a halak nélküli tengerrel körülvett, modernitást erősen mellőző kisváros. Ide érkezik majd vissza Ari haldokló apja miatt, az ő életét és nagyszülei kapcsolatát, találkozását, házasságát ismerjük majd meg, ezt pedig Stefénsson a 80-as évek zenéjébe, a téli hóviharok csendjébe, a sziget keleti partjának kietlenségébe és költészetbe csomagolva tárja fel előttünk, előszeretettel ugrálva az idősíkok között.

A jelen és a múlt, az emlékezés és felejtés, a megbánás és bűntudat, az élet és a halál, a fény és a sötétség együtt létezik ebben a regényben; összefonja a jót és a gonoszt, valamint életre kelti az emberiséget meghatározó ősi erők közötti örök harcot is. Stefánsson virtuóza a szavak játékának, a hasonlatoknak és szimbólumoknak (ez valószínűleg Patat Bence fordító kemény munkája is), hihetetlen finom a stílusa, miközben nem szabadul meg a zavaró elemektől sem, amik ki-kizökkentenek a szépségből: brutalitás, erőszak és sok fájdalom. Minden fejezetnek megvan, a maga gyönyörű, fényes részlete, de az árnyéka is; és ezek között csapongunk, ahogyan a múlt és jelen között is - az egyik fejezet Ari és az elbeszelő már modernebb izlandi életét mutatja be, ahol minden jelen van, úgy mint a középkorúak válsága, a társadalmi-gazdasági és politikai háromszög, a zeneiség vonala, miközben a másik oldalon az egyszerűbb, de más miatt nehézkesebb időkbe, a nagyszülők fiatalkorába csöppenünk vissza, Oddur és Margaret szerelméhez, a halászathoz, a tengerhez, a végtelenséghez, Izlandhoz. Stefánson elmerül a mindennapi életekben, az emberi kapcsolatokban és abban is, ami szétválasztja őket. Kísérteties, felnőtt mese ez az életről, halálról, szerelemről és az elutasításról, a mindennapok harcáról, amit újra és újra meg kell vívnunk. Nem könnyű olvasni... ha elkalandozunk - ami az elején könnyen megeshet - kiesünk a ritmusból, és nem élvezzük ki... a szavakat? Mert bár igen, természetesen fontos a történet, a szereplők, a helyszín, de a legnagyobb érték ebben a regényben mégis maga az írás; az, ahogyan az író szavakkal játszik, összefonja őket és voltaképpen egy hatalmas költeményt, szinte egy prózai verset alkot belőlük több mint 300 oldalon keresztül. És, hogy mondjak még egy elfogult megfigyelést: sikerült egy többnyire sötét történetet elmesélni, ahol a karakterek sokszor megkérdőjelezhetőek és kegyetlen döntéseket hoznak, mégis együttérzünk velük, és az összes nyomasztó elem ellenére is egy optimista érzettel köszönünk el tőlük. És, hogy soha nem tudhatjuk biztosan, mi zajlik a másik ember fejében... lelkében.

Értékelés: 5/5

A regény egyetlen nap története, de ebben a hosszú, fárasztó napban több mint száz év emléke gomolyog. Mikor is kezdődött minden? Amikor a költő-könyvkiadó Ari felbukkan, hogy néhány év dániai távollét után egy hirtelen jött családi ügy miatt visszatérjen abba a jobb napokat látott, apró izlandi városba, ahol felnőtt? Vagy gyermekkorában, a hetvenes években, amikor a sör be volt tiltva, a lemezjátszó hangszóróiból a Pink Floyd dübörgött, a legfőbb munkaadó az amerikai hadsereg volt, és a halgyár igazgatója botrányos halált halt? Vagy még régebben? A nagyapja korában? Honnan és hogyan jutottunk el eddig a napig? Hogyan lett pontosan az, ami éppen van? Miképpen formálódik az ember? A szerző ebben a filozofikus, vitriolos humorú mélabúval átszőtt, önéletrajzi elemeket sem nélkülöző művében próbál meg választ találni a kérdésekre. Jón Kalman Stefánsson mondatai rabul ejtenek, elemi erejűek, mint egy folyó sodrása vagy a hömpölygő felhők a Keflavík fölé boruló, végtelen égbolton.