KAZUO ISHIGURO: A LEBEGŐ VILÁG MŰVÉSZE

"Úgy vélem, azt gondoltam, hogy ha az ember efféle helyeken tölti az idejét, ha efféle megfoghatatlan és tünékeny dolgok felmagasztalására használja a képességeit, egyszóval úgy vélem, azt gondoltam, hogy ez tékozlás, ez valami dekadens dolog. Nemigen méltányolhatjuk egy olyan világ szépségét, amelynek a puszta létjogosultságában is kételkedünk."

A 'Ne engedj el' után itt a Nobel-díjas szerző második regénye, amit nagyon vártam már... konkrétan a címbe lettem szerelmes azonnal, és bár lesz itt művészet is bőven, nem csak és kizárólag erről szól majd a regény. Te gondolkoztál már valaha azon, vajon milyen lehetett az élet Japában a II. világháború elvesztése után? Én bevallom nem, de az író megmutatja; tehát 1947-ben járunk, nem Tokióban, valahol vidéken, ahol megismerjük idősödő elbeszélőnket, aki szinte mindenét elvesztette a háborúban: feleségét egy bombatámadás során, fiát besorozott katonaként, de még az otthonát is. Egyedül két lánya maradt mellette, egyiküknek már családja van, a másik pedig éppen házasodni készül... azonban Japánban megvan ennek a maga tradicionális folyamata és ezen végigmenni, főleg a történetek után nem egyszerű: ha az adott lány idősebb, azaz a harmicas éveihez közelít, úgymond túlkoros már a hajadonsághoz. Mindemellett a menyasszony és a vőlegény családjának is jóvá kell hagynia a tervezett házasságot, ugyanis bármelyik fél, akár az utolsó pillanatban is felbonthatja a megállapodást - akár indok nélkül: és ez ezzel a családdal korábban már megesett. Mindezt nehezíti még, hogy Japán, a háború után az amerikai elnyomás súlyát nyögi, a kultúra állandó változásban van, és bár jónéhány japán szívből elfogadja ezeket az új értékeket (a baseball-on át a politikáig) vannak, akik ezt már nehezebben tudják megemészteni és elfogadni. Vannak akik hasznot húznak az új helyeztből és élvezik az ölükbe pottyant lehetőséget, strucc politikát folytatva letagadni a múltat és elfordulni a régi barátoktól, mindeközben mások továbbra is reménykednek vagy akár tesznek is azért, hogy újraélesszék a korábbi, császári rendszert. Főszereplőnk egy idősödő tanár és művész, aki a háború kezdetén népszerű és ismert alakja volt a japán kultúrális életnek, a háborús plakátok amiket készített pedig fokozták a felé irányuló megbecsülést és figyelmet. Most, ebben az elvonult magányban idézi fel a fiatalkorát, tanulóéveit, a világháború kirobbanása előtti időszakot és felteszi a kérdéseket is, amiket talán jelen helyzetben sokan nem néznének jó szemmel: bátrak vagy ostobák voltak a Japánt vezető politikusok? A vezetőség csak félrevezette a népet vagy valóban a nagyobb jó, a dicsőségért való harc volt a cél? Ezáltal pedig saját háborúban játszott szerepével is szembe kell néznie...

Közben nem csak a főszereplő tart önvizsgálatot - mindenki "megvizsgál" mindenkit: jelen esetben a házasságra készülő lánya, vele együtt pedig a teljes család nagyító alá kerül. Voltaképpen senki sem tudja miért, de az idős apa aggódni kezd a sikeres esküvő miatt, így fokozatosan elkezdi felvenni a kapcsolatot a régi barátokkal és kollégákkal: mintha egy bizonyos rosszakarót akarna elhúzni a múltjából, aki valamilyen titokkal egy pillanat alatt tönkreteheti a küszöbön álló frigyet. Ezek a kapcsolatok hozzák majd felszínre a múltját, a művészetét, és minden ezzel kapcsolatos diadalát és kudarcát is. Persze az ő emlékein keresztül utazunk vissza a múltba, idézzük fel a háború előtti éveket és barátokat, de ezek az emlékek bizonytalanok is: nyilván egy idős ember homályos elbeszélésére támaszkodunk, de a jelenben többen rácáfolnak bizonyos eseményekre, főleg a lányai, mintha idős művész édesapjuknak talán Alzheimer-kórja lenne? Persze ezeket kiegészítik a csodálatos helyszínek és leírások, kapunk egy kis bepilllantást a japán művészetbe, a gésa-kultúrába, a szerencsjátékok és a színházak világába, amiknek a fénye sajnos a jelenben már megkopott, a lakosság pedig a nagyobb városokba tömörült. Ennek ellenére narrátorunk az újraépített otthonába zárkózva él, egyfajta falat húzva önmaga és a kinti világ közé, amibe a kezdtek kezdetén csak a lányai és unokája kap bejárást, bár az ő kapcsolatuk sem zökkenőmentes. Sok a kimondatlan feszültség mind a családjukban, mind pedig a család felé áramló visszajelzésekben is a kinti világból... talán van, amit szeretnénk a szőnyeg alá söpörni és tudomást sem véve róla tovább élni az életet, a mindennapokat, de ezek az elhallgatott titkok és kérdések minden alkalommal ott ülnek velük a szobában mint egy hatalmas elefánt, amiről nem lehet nem tudomás venni... a kérdés, hogy mi a jobb? Mindent kipakolni az asztalra, vagy tovább játszani ezt az előadást, aminek mindenki a résztvevője... és egyben senki sem az. Szerettem Ishiguro regényét, főleg a hangulata és a leírásai miatt... olyan, mint egy kellemes őszi délután, amibe jó belemerülni... és nem is szabad elkapkodni, annak ellenére, hogy nem túl hosszú regény, A következő Ishiguro már itt van az asztalon: 'A dombok halvány képe'... egy újabb gyönyörű kirándulás a japán világba.

Értékelés: 5/4

A japán származású angol író, a Napok romjai és a Ne engedj el… szerzőjének lenyűgözően komplex lélektani regénye, mely 1986-os megjelenése után elnyerte az egyik legrangosabb brit irodalmi elismerést, a Whitbread-díjat. 1948 ősze. Japán a II. világháború pusztítása után javában építi újjá városait. Az emberek igyekeznek maguk mögött hagyni a vereséget, inkább a jövőre fordítják figyelmüket. Nem így az egykor ünnepelt, majd a háború után visszavonult festő, Ono Maszudzsi, aki kertje és háza gondozásával, illetve két lányával és unokájával tölti az idejét. Kisebbik lánya közelgő eljegyzése okán fájdalmas erővel tolakodnak elő egykori döntéseinek emlékei. Vajon jól tette-e, hogy hűtlen lett a gésák és teaházak lebegő világához? Jó irányt vett ezt követően az élete? Nyugalmára sötét árnyat vetnek a múlt megidézett eseményeivel kapcsolatos gondolatai, és egyre több felkavaró kérdéssel szembesíti önmagát. Ahogy bejárja emlékezete labirintusát, sorra feltárulnak művészi és emberi pályájának döntő epizódjai.