AFONSO CRUZ: VIRÁGOK

"Az volna a megoldás, ha mindenkinek az éjjeliszekrényén ott állna egy koponya, mint a karthauzi szerzeteseknél, ez volna az ébresztőnk, és mindennap tudnánk, fel kell kelnünk, hogy ne a hétköznapok végzetes megszokásait éljük, hanem a szerelmesek életét, akik még tudják, hogy léteznek felhők, égbolt és csókok."

Afonso Cruz teljesen váratlanul toppant be; nem kerestem, sőt, nem is gondoltam, hogy mi egymásnak valók lennénk. Legalábbis a fülszöveg alapján. Azt csináltam, amit ilyenkor szoktam: belelapoztam, idézeteket olvasgattam és végül adtam neki egy esélyt. Ennek örülök. Ha megkérdezné tőlem valaki, hogy miről szólt ez a regény, hát, bajban lennék. Miről? Elsőre azt vágnám rá; semmiről. És egyszerre mindenről. Nem egy szokványos eleje-vége történet, ahol adott egy szituáció, egy hős, aki megküzd egy problémával, helyzettel, változással vagy szerelemmel és kalandok sokasága éri. Itt nincs a szó szigorú értelmében: cselekmény. Csapongunk ide-oda, ugrálunk az időben, elkapunk gondolatfoszlányokat, emlékeket... amik sodródnak, mint tavasszal virágszirmok a szélben. Az Cruz írásában a csodálatos, hogy ezek úgy osztja meg velünk, mintha a sajátunk lenne: mindenki számára ismerős kérdések, gondolatok ezeket, amik ott vannak bennünk a nap 24 órájában csak talán észre sem vesszük, annyira természetes, annyira a részünk. Ő pedig ezt önti szavakba és pillanatokba. Persze ehhez kell egy narrátor, egy főszereplő, aki jelen esetben egy házas, felnőtt férfi... csakhogy hiába a kor, a család, a gyerek, nem jár hozzá alanyi jogon az elégedettség, a boldogság érzése. Vele párhuzamosan megismerjük a vele egy lépcsőházban élő idős urat is, aki bár gondozásra és felügyeletre szorul, nem hagyja el magát. Rajtuk keresztül visz aztán magával Cruz olyan helyekre, ahol már jártunk, járunk és még számtalanszor fogunk is... csakhogy ezek nem minden esetben olyan gondolatok és érzések amiket be akarunk ismerni: persze körbejárjuk a házasság, a férfi-nő kapcsolat, a szerelem, a bosszú, a félelem és a gyűlölet kérdésköreit is. Kinek ne lenne ismerős? És ehhez ott van a háttérben a portugál kultúra, a fado, a fülledt , kissé szomorú érzet: aki járt már hozzám hasonlóan portugál városban, vidéken, talán tudja mire gondolok. Gyönyörű. Mesés. Mégis van benne valami... kicsit fanyar, keserű, megfoghatatlan.

Na most Ulme úr talán a maradandóbb, szerethetőbb figura a két főszereplő közül, miközben a mi mesélőnk, a házasságtörő apa karaketere már sokkal megosztóbb: a feleségéhez, a lányához való viszonya nem a legjobb képet festi róla, nem egy tipikus apa-jelenség - sokkal inkább befelé forduló, önmagát előtérbe helyező személyiség, aki szeret dagonyázni az önsajnálatban, hibát hibára halmozni, elhanyagolni a többi embert.... és túl nagy figyelmet fordítani egy ágyon heverő kalapra. Ettől nekem még nem vált ellenszenvessé, bár megértem, aki már itt elengedi a kezét. Ő más. Nem felel meg az elvárt jegyeknek: csalja a feleségét, a gyermekük irányába nem mutat különösen erős érzelmeket - ettől függetlenül én tartom, hogy ez igenis egy fejlődésregény, mert bár nem válik egy magasztos hőssé, a gondolatai, emlékei vonalán tett utazások nem csak ránk olvasókra, rá is hatnak - ebben pedig az idős úr segít neki, aki a saját múltját osztja meg vele és velünk is. Cruz gyönyörűen ír és szeret játszani a szavakkal - hangulatot adott az egész regénynek, ettől lett benne szín, zene és élet. És persze ott vannak az emlékek: ki hogyan emlékszik ugyanarra a dologra... mennyit adunk hozzá és veszünk el belőle az évek múlásával... hol torzítjuk és színezzük ki a az elmúlt pillanatokat? És kinek van voltaképpen igaza ha mindenki máshogy idézi fel magában az elmúlt dolgokat? Nem egy vidám olvasmány, olyan mint a portugál fado... mesésen szép, de melankólikus. Ami érdekes, hogy bár még csak pár hónapja olvastam, alig emlékszem pontosan "tényekre" a 250 oldalból: megvannak pillanatok, de a többi? Hova lett? Cruz nekem olyan volt mint egy jól sikerült randi, aminek aztán mégsem lesz folytatása - néha jó visszagondolni rá, felidézni, de a részletek már nincsenek meg és csak az érzés van meg bennem, hogy milyen is volt ott, akkor. Talán egyszer majd újraolvasom.

Értékelés: 5/4

Két férfit sodor egymás mellé az élet: az idősebb egy műtét következtében elveszítette személyes emlékeit, melyeket erősen meghatározott a diktatúra, a fiatalabb pedig a hétköznapokba belefásulva nem tudja, hogyan is tehetné emlékezetessé az életét. Az idősebb nem emlékszik a részletekre, a fiatalabb pedig elveszik közöttük. Hogyan segíthetnének egymáson, ha már magukon sem tudnak? Együtt erednek az elfeledett múlt nyomába, hogy összerakják egy ember történetét mindabból, amit az ismerősei tudnak róla elmondani. A fadoénekesnő, a hős görögök soha nem síró leszármazottja, a főállású bohóc mindannyian mesélni kezdenek, s a történetüket mint egy-egy szál virágot nyújtják át. Talán sikerül a virágokból összerendezni egy csokrot. Talán sikerül felvenni a harcot az ürességgel. Talán a virágok megmutatják mindazt, amiről nem szabad soha megfeledkeznünk. Talán mindkét férfinak sikerül méltóvá válnia a virágokhoz.