PAULA HAWKINS: A LÁNY A VONATON

"Bedugom a telefon töltőjét, felhúzom a redőnyt, kinyitom az ablakot, a fürdőszobába megyek, megnyitom a zuhany hideg csapját, a bőrömet sikálom, hajat mosok, és közben próbálom lecsendesíteni a fejemben a hangot, amely azt mondja, különös dolog, hogy valaki kevesebb mint negyvennyolc órával a felesége holttestének előkerülése után az éjszaka közepén egy másik nőnek telefonál."

A lány a vonaton tagadhatatlanul a legolvasottabb könyvek közé küzdötte be magát itthon is. Nem tudom, hogy ennek mi volt a legnyomósabb oka, például, hogy külföldön is fürtökben lógtak a friss és ropogós példányok a könyvesboltok kirakataiban, hogy ennyire erős marketinghátteret kapott, hogy az írónőt ilyen mértékben felemelték és tuszkolták a médiába, vagy az, hogy röviddel a Holtodiglan lecsengő ágában érkezett meg... egy biztos volt, nem lehetett nem észrevenni a tényt, hogy van. Kezdjük azzal, hogy egy ilyen hatásvadász bortó, ami azt hirdeti „Elképesztő lélektani thriller – a Hátsó ablak találkozása a Holtodiglannal.” nem fog engem elkápráztatni, márpedig azért sem, mert nem vagyok Hitchcock rajongó, a Holtodiglant is csak filmen láttam, de még mindig nem érzem a késztetést, hogy el is olvassam, illetve azért sem, mert thriller, és ez sem igazán az én profilom. De. Vannak olyan helyzetek az életben, amikor már csak azért kezdünk bele egy filmbe, könyvbe vagy akármibe, mert előttünk annyi embert megfogott már... és egyszerűen kíváncsiak leszünk. Itt is ez történt. Nézzük, hogy miről is szól ez a nyomozós-rejtélyes kis történet, ami szerintem kicsit többnek lett kikiáltva, mint ami valójában. Először is kezdjük a főszereplővel, Rachellel, aki túl van már egy rossz házasságon, aki naponta ingázik az "otthona" és már nem is létező munkahelye között, aki hétköznap is piál, és aki egy kitalált élet megszállottja. Kicsit magányos, kicsit összetört, kicsit őrült a nő. Barátnője fogadta be a válás után, aki azóta már vagy százszor megbánta ezt a jótékony lépést, ugyanis Rachel voltaképpen életképtelen: alig mozdul ki, csak a baj van vele, odavág a ház rendjének és tisztaságának, álló nap csak a béna életén nyavalyog, és vedel. Ki akarna vele együtt élni? És Rachel ráadásul még neki is hazudik... nem meri felvállalni, hogy munkahelyéről kirúgták, így fizetés híján lassan a megtakarított kis pénze is elfogyóban van, főleg, hogy fontjait leginkább olcsó alkoholba igyekszik fektetni.

Mindennap eljátssza a kisszereplős, minimális nézőközönségnek készült darabját, és bevonatozik Londonba, ahol elüti a napot, majd este mint egy fáradt, dolgozó nő érkezik haza, rutinszerűen. Az egyetlen dolog, ami még úgy tűnik érdekli, az a vonatból látott ház, és a házban lakó pár, akiket nem ismer, de egy kitalált, saját kis történetben mindent tud róluk. Ezek a képzelgések tartják még valamennyire egyben ezt a lecsúszott, elvált nőt. Rachel mellett még két életbe pillantunk be. Az egyik az új feleség, azaz Rachel exférjének friss párja, aki miatt a főszereplőnk élete ilyen fordulatot vett. Legalábbis Rachel így látja. Nos, Anna szemében a régi feleség egy rossz daganat, akit végleg el kellene távolítani az életükből, ugyanis kisbabájukra is veszélyesen tartja Rachel közelségét... és úgy magát a létezését. Nos, abban, hogy ez a két nő megismerje vagy egyáltalán elfogadja egymást, nem sokat segít Rachel neurotikus viselkedése, az éjféli telefonos zaklatások a volt férj, Tom mobilján, vagy a settenkedő járkálások, és megfigyelések a ház körül. És ott van még a harmadik nő, "Jess", akit Rachel figyel a vonatról, aki egy kitalált alak, miközben létező hús-vér ember is, és aki Rachel fantáziáját felülírva egyszer csak önálló életre kel, és összekuszálja a szálakat. Nem tudom mit gondoljak erről a regényről. Ha minden reklám, előtérbe toltság nélkül találkozom vele. és csak úgy önmagában, mindenféle elvárás nélkül olvasom, még az is lehet, hogy tetszett volna, a maga kikapcsolós, kissé ponyvás stílusában. Azonban így, sokkal nagyobb elvárásokkal belevágva, kissebb csalódást okozott. Nem volt benne számomra akkora csavar, nem izgultam, hogy vajon mi is itt a nagy rejtély, és hogy futnak össze a szálak, könnyen le tudtam tenni egy-egy szünetre, és bár végigolvastam, nekem a katarzis jelen könyvnél mégis elmaradt. A szereplők egytől egyig utálható karakterek, így igazán nincs kivel menni, nincs akinek lehet szorítani, mondhatni, mindegy, hogy ki kivel mi is lesz, csak történjen már valami. Ugrálunk a szereplők között, hol az egyik, hol a másik mesél, váltakoznak a nézőpontok... de nem nyűgöztek le. Egyszer megérte, de rajongó nem lett.

Értékelés: 5/3

Ritkaság, hogy egy könyv vezesse több országban egyszerre, szinte az összes fontos sikerlistát. A New York Timesét és a BarnesandNoble-ét, például. Az végképp szokatlan, hogy ezt egy debütáló író tegye. 2015 elején Paula Hawkins regénye berobbant az angolszász piacokra. Ahogy Stephen King fogalmazott, ebben a történetben csak fokozódik és fokozódik a feszültség. Nem véletlenül hasonlítják Hitchkockhoz és Agatha Christie-hez az írót, a Gone girlhez a történetet. Rachel ingázó, minden reggel felszáll ugyanarra a vonatra. Tudja, hogy minden alkalommal várakozni szoktak ugyanannál a fénysorompónál, ahonnan egy sor hátsó udvarra nyílik rálátás. Már-már kezdi úgy érezni, hogy ismeri az egyik ház lakóit. Jess és Jason, így nevezi őket. A pár élete tökéletesnek tűnik, és Rachel sóvárogva gondol a boldogságukra. És aztán lát valami megdöbbentőt. Csak egyetlen pillanatig, ahogy a vonat tovahalad, de ennyi elég. A pillanat mindent megváltoztat. Rachel immár részese az életüknek, melyet eddig csak messziről szemlélt. Meglátják; sokkal több ő, mint egy lány a vonaton!